Rád vártam...

15. fejezet

A Kimivel való beszélgetés után végre nyugodtabban mentem vissza a szobámba, hogy végre kipihenjem az előző éjszaka fáradalmait. Délután Vanda is befutott a mobilommal, amit a taxisofőr juttatott el hozzá, és szerencsére már ő is megenyhült, újabb letolás helyett kíváncsian hallgatta meg a Kimivel való beszélgetésem történetét. Nem akartam belemenni egy újabb vitába a Seb és köztem levő barátságról, így inkább csak a rövidített verziót meséltem el neki.

A következő néhány napom a megszokottnál sokkal nyugodtabban telt, vagy a futamra készültem, vagy valamilyen szponzori eseményen vettünk részt, de Sebbel nem igazán maradtunk kettesben. A pénteki nap egyetlen váratlan eseménye az volt, hogy az első szabadedzés végén Nico bukkant fel a boxunknál - a szerelők nem fogadták túl barátságosan, azonnal a kocsit kezdték el takargatni előle -, a mercedeses srác azonban nem kémkedni jött, csak engem hívott meg ebédelni. Csodálkozva fogadtam el a meghívását, de a csapata étkezőjében kiderült, hogy a közös ebéd oka egy elvesztett fogadás: az egyik haverja ellen veszített, és a srác azt kérte tőle, hogy mutassa be őt nekem. Végül egész kellemesen telt a közös ebéd, Philippről kiderült, hogy profi teniszjátékos, és Monacóban ismerkedtek meg Nicóval. Már a beszélgetés elején egy kicsit nagyképűnek tűnt, de ezt jól ellensúlyozta a humorával és a határozottságával. Mikor elköszöntem tőlük, kiderült, hogy a búcsú nem szól túl hosszú időre, Phil a futam utáni bulira is hivatalos volt.

A délutáni, második szabadedzés kifejezetten jól sikerült, a negyedik helyre tornáztam fel magam, így bizakodva vártam a szombati időmérőt. Bár a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy a rajtrácson sikerül még előrébb lépnem, a többiek rutinjával nehezen vehettem csak fel a versenyt, ráadásul a Mercedes tempója nagyon jó volt, így ugyan Sebastian megszerezte a pole pozíciót, de kettőnk közé beékelődött Lewis és Nico is. Szomorkodásra azonban semmi okom nem volt, hiszen végre valahára megelőztem Alonsót, aki az 5. pozícióból indulhatott. Jókedvűen fogadtam a szerelők és a mérnökök gratulációit, és jó érzés volt látni Chris büszke pillantását - bár a csontropogtató ölelgetést azért kihagytam volna. Jutalmul, amiért ilyen jól szerepeltünk, a csapatmegbeszélést sem húzták sokáig, így a nap hátralevő részét már pihenéssel tölthettem. Néha persze eluralkodott rajtam az aggódás a másnapi futam miatt, de olyankor Vanda igyekezett elterelni a figyelmem. Miután ketten betoltunk egy doboz fagyit, korán ágyba parancsolt, és már épp kezdtem is félálomba merülni, amikor megrezzent a mobilom.
"Na, megy már a parázás? S."
Mosolyogva olvastam az üzenetét, és megnyugtattam, hogy most kivételesen stabil lelkiállapotban vagyok.
"Király, pedig már vártam, hogy mikor toppansz be pizsiben" - jött azonnal a válasz, engem pedig egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy most is átvonuljak hozzá, de aztán eszembe jutott a Kimivel való beszélgetés, így elvetettem az ötletet. Még váltottunk néhány sms-t, de végig figyeltem arra, hogy tartsam a haverok között elvárt távolságot.

Bár nem aludtam olyan mélyen és nyugodtan, mint az Ausztrál Nagydíj előtt, az ébredésem pillanatától kezdve optimistán vártam a futamot, Vanda pedig örömmel figyelte a jó hangulatomat. A pilótaparádén is sokkal nyugodtabb voltam, mint legutóbb, jókedvűen beszélgettem a versenytársaimmal, hiszen a hét eleji bulin volt alkalmam őket jobban is megismerni, a többségük már egyenrangú pilótaként tekintett rám. Persze ahogy közeledett a futam, én is egyre izgatottabb lettem, de ettől egyáltalán nem váltam görcsössé. A rajtrácsra felállva már minden energiámat a versenyzésre összpontosítottam, az eseménytelen felvezető kör után ismét szinte transzba esve vártam a futam indítását.

A rajt végül nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Az előttem levő három srác szinte teljesen egymás mellett fordult be a kanyarba, így hirtelen azt sem tudtam, merre induljak. A néhány tizedmásodpercig tartó tanácstalanságom pedig épp elég volt Alonsónak ahhoz, hogy megelőzzön. Beletelt néhány körbe, mire hajlandó voltam befejezni emiatt a hisztit - utólag persze sajnáltam a versenymérnököm, amiért végig kellett hallgatnia a kifakadásomat -, de miután sikerült lehiggadnom, újra a versenyre tudtam koncentrálni. Az élen Seb stabilan vezetett, őt Nico követte, néhány kör után azonban Alonso Lewist is megelőzte, így nekem a Mercedest kellett üldözőbe vennem. A csapatom pedig ismét bebizonyította, hogy nincs náluk jobb a boxutcában, egy gyors taktikai módosítást követően egy jobban időzített kerékcserével sikerült egy hellyel előrébb kerülnöm.

A második boxkiállás után úgy tűnt, az eredmény már nem nagyon fog módosulni, engem azonban feltüzelt, hogy a ferraris csupán öt másodperccel volt előttem, és még tizenöt kör várt ránk. Eleinte csak néhány tizedet sikerült lefaragnom körönként, így már kezdtem feladni a dobogós álmaimat, amikor négy körrel a futam vége előtt Alonso kerekei kezdték felmondani a szolgálatot. Az én gumijaim csupán két körrel voltak fiatalabbak, de úgy tűnt, hogy nekem valahogy sikerült jobban megkímélnem őket, így alig két kör alatt már közvetlenül a legnagyobb vetélytársam mögött haladtam. Mikor néhány kanyarral a leintés előtt végre elé vághattam, szinte extázisban törtem ki, a mérnököm még aggódni is kezdett, hogy az ünneplés közben nehogy a kavicságyban kössek ki. Én azonban teljesítettem a feladatom, bár a levezető körben már nem igazán lehetett velem értelmesen kommunikálni a rádión keresztül. Mikor behajtottam az első három helyezettnek fenntartott parkolóba, láttam, hogy Sebastian a kocsija mellett állva vár rám, és annyira türelmetlen volt, hogy a kiszállásnál is segített, tulajdonképpen ő kapott ki engem a kocsiból.

Valószínűleg úgy néztünk ki, mint két óvodás, egy darabig a levegőben tartott, aztán miután letett, még hosszan ölelgettük egymást. Végül Nico volt az aki összeszedett minket, és beterelt a mérlegelésre. A pódiumra való kimenetel előtt már nem sokat beszéltünk, egyrészt a fáradtságtól, másrészt az örömtől nem igazán jutottunk szóhoz. A dobogón állva, a himnuszokat hallgatva és életem első Forma-1-es trófeáját átvéve nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne fakadjak sírva, de szerencsére megúsztam. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy apa vajon mit csinálhat otthon a tévé előtt, vagy hogy anya vajon megnézte-e a futamot, így végül az arcizmaim megelégedtek a szűnni nem akaró vigyorgással.

Mire elszabadultunk a hivatalos interjúkról, a boxunkban már nagyban zajlott az ünneplés, szinte azonnal a kezünkbe nyomták az első pohár pezsgőt, amit még jó pár pohár követett. Bár a jó eredmény szinte elvárás volt a csapattól, Sebastian első idei sikere és az én dobogós helyezésem bizonyította, hogy idén is mi indulunk a legjobb eséllyel a konstruktőri világbajnoki címért. A csapatvezetés is hagyta, hogy a szerelők előbb ünnepeljenek kicsit, és csak aztán álljanak neki a pakolásnak, így minket is jó sokáig ott tartottak a srácok. Végül ha nehezen is, de elköszöntünk tőlük, és Sebbel az öltözőink felé indultunk, hogy végre lecseréljük az átizzadt, pezsgőtől ragadó overalljainkat. Mielőtt azonban beléptem volna a nekem fenntartott kis szobába, Seb újra magához húzott és átölelt.
- Annyira boldog vagyok! Igazán megérdemelted, hogy te is a dobogón legyél! - mondta, én pedig boldogan mosolyogva néztem a szemébe.

A rengeteg pezsgő és a fáradtság miatt mindketten kicsit bágyadtak voltunk, így az első pillanatban észre sem vettem, mire készül. Csak akkor tértem magamhoz, amikor az ajkai már az enyémekhez tapadtak, miközben szorosan magához ölelt. Talán a versenyen elért siker miatti öröm okozta, de a csók hatására szinte euforikus állapotba kerültem, a gyomromban vagy ezer pillangó repdesett, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban én is elrepülhetek velük. Seb azonban hirtelen megszakította a csókot...