4. fejezet

Lány létemre nem szokott panasz lenni az étvágyamra - a sok edzés miatt hozzászoktam, hogy nem elég, ha csak úgy csipegetek, mint egy kismadár -, a mai nap azonban más volt. Pedig nincs okom a panaszra, a Red Bull szakácsa a jó hírének megfelelően remek fogásokkal lepett meg minket, de a mai napon a világ legfinomabb ételeivel kínálhattak volna, akkor sem csúszott volna le könnyebben. Bár nem szép ilyet kívánni a társamnak és főleg a csapatomnak, de abban reménykedtem, hogy legalább némi probléma lesz délelőtt, és ha az én délutáni szereplésem nem sikerül jól, foghatjuk majd arra. De amilyen szerencsém van, Seb tökéletes köröket produkált, ha nem is fölényesen, de megnyerte a délelőtti edzést. Mondjuk ebben annak is lehetett szerepe, hogy a legtöbb csapat a gyengébb pilótájának adta az autót az első napra, így sem Alonso, sem Kimi nem járt a pályán, ennek ellenére hatalmasnak éreztem a rám nehezedő nyomást.

Hiába próbáltam optimista maradni, folyton az járt a fejemben, hogy milyen módon ronthatom el az első hivatalos szereplésem. Ráadásul ebéd közben azt is végighallgathattam, hogy milyen remek a kocsi, Sebastian úgy beszélt róla, mintha a szerelmét mutatná be nekünk, így aztán egyszerre két érzés kavargott bennem: Rettegtem, hogy leszerepelek, ezért el akartam bujdosni, de közben ölni tudtam volna azért, hogy végre én is vezethessem a csodajárgányt. Az utolsó falatok után még várt ránk egy csapatmegbeszélés, de aztán egyedül maradtam, magamra öltöttem a versenyzői overallt, és csak ezután indultam a boxba. A mérnökök még az autó körül nyüzsögtek, így nem ülhettem bele azonnal, csak idegesen nézelődtem, amíg észre nem vettem Sebastiant.

- Indulsz vissza a hotelbe? - léptem oda hozzá remegő gyomorral.
- Viccelsz? Ki nem hagynám az első napod! - nevette el magát, de amikor észrevette, hogy mennyire ideges vagyok, megszorította a kezem. - Ne izgulj, minden rendben lesz, szuper leszel. És tudod, Kimi is megmondta, ezen nincs visszapillantó tükör, amit parkolásnál letörhetsz.
Kinyújtottam rá a nyelvem, de közben már a mérnökömre figyeltem, aki néhány utasítás kíséretében a kezembe nyomta a sisakom, és már terelgetett is az autó felé. A következő néhány perc egészen összemosódott a fejemben, mintha nem is velem történt volna ez az egész. Valaki besegített a kocsiba, becsatolták az övemet, és közölték, hogy mikor indulhatok a boxutca kijáratához.
A következő pillanatban azonban minden a helyére került, mintha egészen addig egy fejre állt világban lettem volna, de most újra magamhoz tértem. Hiszen a helyemen voltam, néhány perc választott el attól, hogy azt csináljam, amihez igazán értek, amiben tényleg jó vagyok. A fejem végre teljesen kitisztult, végülis az elmúlt éveim mind a versenyzésről szóltak, és még ha új is a terep, nem kell félnem, hiszen eddig mindig boldogultam.

Mire a mérnököm jelezte, hogy indulhatok, én már teljesen átkapcsoltam pilóta üzemmódba. Már nem az izgatottságtól remegett a gyomrom, hanem a boldogságtól, hiszen az én csodaautómat vezetni maga volt a boldogság. Rögtön megértettem, miért áradozott róla annyit Seb, ez a járgány a versenyautók királya. Persze a vezetése és az, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle, nagyon sok energiát és koncentrációt igényel, de ha valaki tud vele bánni, tökéletesen reagál minden egyes apró gombnyomásra, mozdulatra.

Az első néhány körben még az ismerkedés volt a lényeg, de hamar eljutottam odáig, hogy Chris szólt rám a rádión keresztül, hogy lassítsak, és az autó működésének azokra a részeire koncentráljak, amit a mérnökök kértek tőlem. Ha nehezen is, de engedelmeskedtem, így a jutalom sem maradt el. Mielőtt visszatértem volna a boxutcába, hogy telitankolják a kocsimat és teszteljük a versenykörülményeket, kaptam két teljes gyors kört. Bár éreztem, hogy egy-két tizedmásodperccel jobb is lehettem volna, elégedetten tértem vissza a csapathoz, hogy aztán egy hosszabb távú etapba kezdjek. Sebastiannak teljes mértékben igaza volt, az autó tökéletesen működött, csupán néhány beállításbeli finomítást tudtam felvetni, így aztán a tesztnap végén elégedetten szálltam ki a kocsiból.

Csak akkor éreztem meg, hogy mennyire kimerültem, amikor Seb gratulált, és magához ölelt, de abban a pillanatban abban sem voltam biztos, hogy két lépést képes leszek önállóan megtenni.
- Remek voltál, látod, mondtam, hogy minden rendben lesz! - nevetett rám.
- Azt hiszem, már értem, miért vagy szerelmes a kocsiba... - mosolyodtam el én is fáradtan, és csak akkor pörögtem fel, amikor megláttam, hogy Chris érkezik a nap eredményeivel.
A boldogságom egészen addig tartott, amíg végig nem néztem a listát. Csak a hatodik helyet sikerült megszereznem, ráadásul több, mint hét tizeddel elmaradt a legjobb időm Sebastianétól. Azt hiszem, rögtön észrevették rajtam a hangulatváltozást, mert azonnal elkezdtek nyugtatgatni.
- Liz, hidd el, hogy ez az eredmény szuper - mondta Chris, és közben biztatóan mosolygott rám. - Ráadásul te csak két gyors kört mentél, míg Sebastian több mint tizet!
A vigasztalás azonban csak még jobban elkeserített. Tudtam, hogy kezdőként esélyem sincs azonnal nyerni, de nagyon rosszul érintett, hogy ennyire lemaradtam a csapattársamtól, aki ugyanazt a kocsit vezette, ráadásul Nico még nála is gyorsabb volt, ő szerezte meg az első helyet. Talán azért, mert ő is igazi versenyző, de lehet, hogy egyszerűen csak jól tippelt, de Seb tudta, hogy a pátyolgatás csak tovább rontja a kedvem.
- Még van másfél napod, hogy legyőzz. Vagy ami még klasszabb, hogy odapörkölj Alonsónak - Mikor rám kacsintott, nem tudtam megállni, és én is eleresztettem egy mosolyt.

- Tényleg ne szomorkodj! Hidd el, hogy őszintén mondom, ez egy remek teljesítmény az első napra, emlékezz vissza az elmúlt pár évre, Mark ennél nem tudott előrébb jönni, te pedig már az első napodon idáig jutottál. Holnap pedig kipihened magad, megkapsz minden infót az én mérnökeimtől, és figyelheted a többieket is - próbált belém újra lelket önteni, mikor már a hotelszobámban voltunk.
- Jó lenne, de nem lehetek végig lenn, Katie leszervezett egy interjút és egy fotózást valami magazinba.
- Tényleg, este meg közös fotózásunk lesz a Pepe Jeansnek! - jutott eszébe Sebnek is a kötelezettségünk, de úgy tűnt ez őt kevésbé zavarja. - Ne vágj már ilyen fancsali arcot, jó móka lesz!
Bár nem győzött meg teljesen, végül én is azzal nyugtattam magam, hogy a komolyabb fotózáson legalább jó társaságom lesz, és ha a holnapi napot túlélem, újra vezethetek.

***

Végül az interjúm egész jól sikerült, az egyik sport újságtól kerestek meg minket, így szerencsére normális kérdéseket kaptam, és a fotózás is elviselhető volt. Ráadásul olyan képek is készültek, amin a kocsimmal pózolok - épp ebédszünet volt, így Seb nem használta, és a szerelők is odaengedtek minket -, a fotóst pedig rögtön rávettem, hogy amint lehet, küldjön át párat Katie-nek. Persze ő biztos azt hitte, hogy azt akarom ellenőrizni, hogy jól nézek-e ki rajtuk, én pedig inkább nem osztottam meg vele, hogy a laptopomra szeretném új háttérképnek.
Mivel gyorsan végeztünk, a teszt délutáni részét már én is a boxból követhettem nyomon, és együtt örülhettem a csapattal, amiért Seb átvette a vezetést az összesített teszteredményekben. Ő persze sokkal kevésbé tűnt fáradtnak, amikor kiszállt a kocsiból, mint én tegnap fél nap után, így a Pepe Jeans is jól járt, hogy az ő tesztnapjának estéjén fotóztak minket. Azt hiszem, ha holnap érkeztek volna, egy karikás szemű, ásítozó és kissé nyúzott modellel kellett volna reklámozniuk a cuccaikat.

A fodrász és a sminkes persze így is jó hosszan dolgozott rajtam, hogy megfelelő formába hozzanak, de a végeredménnyel még így is elégedett voltam. Igyekeztem jól megjegyezni a sminkes trükkjeit, mert a tükörbe nézve sokkal felnőttebbnek láttam magam, mint a hétköznapokon. A fotózás helyszínéül a hotel egyik helyiségét rendezték be, mire én odaértem, az egész úgy nézett ki, mint egy igazi stúdió. Eleinte felváltva fotóztak minket Sebbel, amíg az egyikünk átöltözött, addig a másikunk állt a kamera elé, a végén azonban a cég képviselőjének kérésére közös képeket is készítettek rólunk.
Kissé feszengve követtem a fotós utasításait, mert ugyan egész jó haverok lettünk Sebastiannal az együtt töltött idő alatt, de a fizikai érintkezés eddig kimerült egy-egy baráti ölelésben és pacsiban.

- Több szenvedélyt! - ripakodott ránk a kissé perverznek tűnő fotós, és ráadásul mivel ezután sem volt elégedett, odajött hozzánk, és Seb helyét elfoglalva mutatta be hogyan is kellene ölelkeznünk.
Zavartságomban köpni-nyelni nem tudtam, és a taperolása egészen addig tartott, amíg Seb a szokásos barátságos stílusában, de határozottan közbe nem lépett.
- Oké-oké, most már értem! - mondta, miközben a fotós és közém furakodott, és átvette a szerepét. Kissé elpirulva köszöntem meg neki, hogy megmentett, és bár nem repestem az örömtől, hogy most vele kell ilyen intim helyzetbe kerülnöm, még mindig jobb volt, mint a vadidegen pasival.
- Remek, varázslatosak lettek a képek! - lelkendezett a fotós, amikor végeztünk. - Májusban Monacóban pedig még jobb lesz!
Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy csak néhány hónap erejéig szabadulok meg tőle, de mégis felszabadultan tértem vissza az öltözőbe, hogy visszakapjam a saját ruháim, mikor azonban elkészültem, és elindultam vissza a szobámba, meghallottam, hogy Katie és Seb éppen rólam beszélgetnek.
- Nyugodj meg, Sebastian, a képek remekül sikerültek, semmi olyat nem csináltok rajtuk, amibe mások beleköthetnek.
- Nem láttad, hogy mit művelt ez a barom? Össze-vissza fogdosta, közbe kellett volna lépned rögtön az elején. Ráadásul nekem is le kellett tapizni a drága szponzorunk kedvéért, miközben Liz még csak egy kislány, tiszta perverz volt a helyzet...

Már épp kezdett visszatérni a jókedvem, erre most megint azt hallgathatom, hogy csak egy kislány vagyok... Ráadásul pont a csapattársamtól, akivel elvileg egyenrangúak vagyunk. Minden erőmre szükségem volt, hogy úgy tudjak tenni, mintha nem hallottam volna a beszélgetésüket, de amint elbúcsúztam tőlük, és a szobámba indultam, már rögtön elterveztem, hogyan fogom bizonyítani, hogy igenis felnőtt nő vagyok, akit nem kell megvédeni...

3. fejezet

Az utolsó autómentes fejezet, remélem, azért így is tetszeni fog, a következőben már "felbőgnek a motorok". :)

A szállodába menet Sebastiantól még sikerült megtudnom, hogy egy helyi klubba készülünk, ennek ellenére kicsit kétségbeesetten álltam a bőröndöm felett. Az utolsó tesztnapon lesz egy hivatalos fogadás, arra hoztam is magammal egy visszafogott, de elegáns koktélruhát, az azonban most kissé túlzásnak tűnt, a többi nálam levő holmi viszont inkább sportos, laza cucc volt. Végül ha nehezen is, de sikerült összekapni magam, a csizma és legging kombináció eddig mindig bevált, a fölé húzott ruhát pedig a farmerdzsekimmel téliesítettem. Egy kicsit talán hétköznapi összeállítás volt, de úgy voltam vele, hogy talán jobb is, ha nem öltözök ki nagyon, nem szerettem volna lehetőséget adni arra, hogy valaki – mondjuk Alonso – lecicababázzon.

Mivel az indulásig még volt egy órám, nyugodtan készülődhettem, és mikor Sebastian bekopogott a szobámban, már indulhattunk is. A klub egész visszafogott hely volt, inkább hasonlított egy nagyobb pubra, az egyik pincér pedig egy külön helyiségbe kísért minket, ahol már a többiek vártak minket.

- Nahát, végre megérkezett a körünkbe a jövendőbeli Mrs. Ecclestone – röhögött Nico, amikor meglátott minket, és már lökdöste is arrébb a körülötte ülőket, hogy hozzá csatlakozzunk. Azt hittem, szinte mindenki részt fog venni a buliban, de az asztalnál kb 10-12 főnek volt csak hely.

- A többiek nem jönnek? – kérdeztem körbe pillantva.

- Á, vannak páran, akik nem túl partiarcok – magyarázta a mercedeses német, de az asztal másik végén ülő Alonso közbevágott.

- És az újoncokat sem szoktuk meghívni…

- Ne foglalkozz vele, biztos megint összebalhézott a csajával – próbált megnyugtatni Nico, a beszólás után mégis eltartott egy darabig, amíg sikerült feloldódnom a társaságban.

Hamarosan egy felszolgáló is odajött hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket, és mivel a vacsorára még várnunk kellett, mindenki kikérte az első italát.

- Mi két korsó sört kérnénk – mutatott a mellette ülő Kimire Nico, majd hozzám fordult – Liz, te mit iszol?

- Nekem is jó lesz a sör – Erre azonban Sebastian felkapta a fejét, és közbeszólt.

- Nem. Egy kólát kér. A sör az enyém lesz – mondta, és már fordult is volna vissza folytatni a beszélgetést Jensonnel, én azonban megrántottam a karját.

- Mit csinálsz? Milyen alapon szólsz bele, hogy mit iszom? – sziszegtem olyan halkan, amennyire csak tudtam, hogy a többiek ne hallják meg.

- Kiskorú vagy.

- Áprilisban betöltöm a tizennyolcat! – vágtam rá mérgesen.

- De most február van. És megígértem Chrisnek, hogy vigyázok rád – mosolygott rám Sebastian, én azonban legszívesebben behúztam volna neki.

- Most komolyan nem hagytad neki, hogy igyon egy sört? – nevette el magát Nico, úgy tűnt, ő a pincér távozása után a mi vitánkat hallgatta. – Na nem baj, majd az enyémből kapsz – kacsintott rám.

- Nem ajánlom – Most már Seb hangja is komolyan csengett. – Nem hiszem, hogy jó lenne úgy kezdeni a szezont, hogy a sajtó azzal foglalkozik, hogy kiskorúként nyilvános helyen alkoholt fogyasztasz – Mikor látta, hogy közbe akarok vágni, fejével Alonso felé intett. – Biztosan lenne olyan, aki elmesélné az újságíróknak…

Bár a szívem mélyén beláttam, hogy igaza van, továbbra is rosszul esett, hogy beégetett a többiek előtt. Az pedig különösen bosszantott, hogy ezek szerint Chris hatalmazta fel, hogy atyáskodjon felettem. Így aztán sértődöttségemben kerültem a vele való kommunikációt, inkább Nicóval és Kimivel folytattuk a beszélgetést. Mivel a saját új autójáról senki sem árult volna el infókat a többieknek, inkább az előző szezonról volt szó, meg persze engem faggattak a korábbi eredményeimről.

- Elég az autós témából, előttünk az egész év, de magadról még semmit nem árultál el – Nico panasza tulajdonképpen jogos volt, akárhányszor valamilyen személyesebb témára terelődött a szó, én mindig visszakanyarodtam a vezetéshez. Nem mintha lenne bármi különösebb titkolni valóm, csupán el akartam kerülni, hogy megint a korom legyen a téma, vagy hogy lány vagyok.

- Hát jó, de nincs túl sok mesélni valóm. Budapesten élek, tizennyolc éves leszek – Itt azért vetettem egy szúrós pillantást Sebastianra, már csak azért is, mert észrevettem, hogy ő is fülelni kezdett -, 3 éves koromban kezdtem gokartozni, aztán…

- Hé, elég a kocsikból! – szólt közbe azonnal Rosberg. – Hogy állsz a pasikkal? Vagy tényleg Bernie jön be?

- Naná, ő a Forma-1 ura – nevettem el magam. – Na és persze ő biztosan nem zaklatna ilyen kérdésekkel – nyújtottam ki végül a nyelvem rá.

- Inkább azt mondd meg, mit innál most velünk, ha önjelölt testőröd nem tartana szemmel – Hálásan néztem Kimire, mert az este folyamán szinte alig szólalt meg, most mégis ő segített elterelni a témát.

- Nos, bármennyire is aggódik a vélt alkoholizmusom miatt Babaarc, legtöbbször csak egy-egy sört iszom meg, ha társaságban vagyok. De ami most a legjobban esne, azt itt úgysem kapom meg – tettem hozzá szomorúan, Kimi azonban felderült.

- Tudtam! Ti magyarok mindig ezzel jöttök, a jó kis „házi pálinkával” – mondta az ital nevét tökéletes magyarsággal, amikor pedig csodálkozva néztem rá, folytatta – Van egy magyar haverom, és egyszer elkövettem azt a baklövést, hogy azt mondtam, többet meg tudok inni az ő piájából, mint ő a tiszta vodkából. Azután az este után bárki megjegyezné a pálinka nevét.

- Most már tényleg elég lesz mára az alkohol témából – vetett véget a nevetésnek Sebastian. – Holnap korán kelünk, úgyhogy ideje haza indulni.

Nicóék még marasztaltak minket, de többen is búcsúzkodni kezdtek, így aztán mégis feloszlott a társaság. A taxiban ülve korántsem volt olyan barátságos a hangulat, mint pár órával azelőtt. Bármennyire is tudtam, hogy Sebastiannak igaza volt, amiért nem hagyott nyilvánosan alkoholt fogyasztani, de rosszul esett, hogy ilyen feltűnően atyáskodott felettem. Ő sem kezdeményezett beszélgetést, így egészen a szobám ajtajáig csendben maradtunk.

- Még mindig duzzogsz? – fordult hozzám hirtelen.

- Nem duzzogok. Mérges vagyok. Attól még, hogy igazad volt, megoldhattad volna finomabban is, hogy figyelmeztess.

- Sajnálom. Nem gondoltam, hogy te is sörözni akarsz, és amikor kimondtad, észrevettem, hogy Fernando felkapta a fejét. Nem akartam, hogy emiatt bajba kerülj, de arra nem volt időm, hogy valami jobb magyarázatot találjak ki – Megismerkedésünk óta először öltötte magára ezt a bűnbánó arckifejezést, ami egy szomorú kiskutyára emlékeztetett, a látvány hatására pedig képtelen voltam tovább haragudni, még egy picit el is mosolyodtam.

- Legalább azt nem kellett volna hozzátenned, hogy Chris bízott meg az őrzésemmel…

- Pedig az legalább igaz volt – amikor látta, hogy kezdem újra felhúzni magam, gyorsan folytatta. – Emiatt kár bosszankodnod, ez természetes. Kezdő vagy, nem készülhetsz fel minden helyzetre magadtól. A csapattársam vagy, természetes, hogy segítek, amiben tudok.

- Azért remélem, nem tervezed, hogy egész évben megakadályozod, hogy szórakozzak – mondtam most már tettetve a duzzogást.

- Amint betöltöd a tizennyolcat, én fogom megvenni az első piád – vigyorodott el.

Miután már szent volt a béke, elbúcsúztunk egymástól, én pedig ismét egyedül maradhattam a gondolataimmal. Bár Fernando undoksága nem esett jól, az első tapasztalataim egész pozitívak voltak. Most már csak arra van szükség, hogy lehetőleg ne égjek le az első tesztnapomon. Délelőtt még Sebastian fogja vezetni az autót, így a tapasztalataival is segíthet majd, délután viszont már én veszem át a helyét, és bebizonyíthatom, hogy igenis van helyem a Forma 1-ben…

2. fejezet

Hihetetlenül gyorsan eltelt a csapat főhadiszállásán töltött egy hét. Napközben a szimulátorban versenyeztünk Sebastiannal – és többször le is tudtam győzni őt -, edzettünk, vagy épp a csapatmegbeszéléseken vettünk részt. Megismerkedtem a csapat sajtósával, aki elmondta, milyen szponzor eseményekre kell számítanom az év során, és felkészített a jerezi bemutatkozásomra, a várható kérdésekre. Katie elég belevaló nő volt, a harmincas évei közepén járt, és néha kíméletlenül őszinte volt. Csináltunk néhány próbainterjút, amikor ő alakította a riportereket, az első egy-két alkalommal kis híján elérte, hogy sírva fakadjak. A hét végére azonban ilyen szempontból is megerősödtem, kezdtem elhinni, hogy már egy újságíró sem tud majd zavarba hozni.

Esténként pedig már hagyománnyá vált az erkélyen való beszélgetés Sebastiannal, aminek köszönhetően egyre jobban összecsiszolódtunk. Korábban nem találkoztam vele személyesen, de az interjúk alapján is szimpatikus srácnak tűnt. Kicsit féltem, hogy beképzelt lesz a három világbajnoki címe miatt, de pozitívan kellett csalódnom, olyan volt, mintha egy teljesen hétköznapi sráccal beszélgetnénk. Persze kitárgyaltuk az emlékezetesebb versenyeket is, de néha csak filmekről, zenéről, vagy a suliról dumáltunk.

- Azért elég vicces lesz, hogy majd valamelyik futamról szaladsz haza érettségizni – mondta az utolsó esténken a főhadiszálláson.

- Hát ja, elég durva lesz. De a versenynaptár szerint nem lesz gáz, a spanyol nagydíj után lesz egy hetem készülni az első vizsgákra.

- Azért ha matekból korrepetálásra szorulsz, ne hozzám fordulj, nekem bőven elég annyi, hogy a pontjaimat tudom számolgatni – mondta vidáman, majd váratlanul ugrálni kezdett. – Nem hiszem el, hogy te nem fagysz meg!

- Tényleg kicsit hűvös van – válaszoltam, miközben lesöpörtem egy kis havat a kabátomról. – Mi lenne, ha inkább benn folytatnánk? – mutattam a szobám felé.

- Benne vagyok – És azzal a lendülettel át is ugrott a korláton.

- Mondjuk az ajtón keresztül is jöhettél volna…

- Az olyan uncsi – felelte, és közben besétált a szobámba.

Mire utolértem, már kényelmesen el is helyezkedett az ágyamon, és kíváncsian nézett körbe, majd megragadta a párnám mellett fekvő nyuszimat.

- De cuki – vigyorodott el, és sétáltatni kezdte az ágyamon.

- Ha elmondod valakinek, kinyírlak – válaszoltam elvörösödve. Nem akartam, hogy dedósnak tartsanak, de muszáj volt valamit magammal hoznom, ami az otthonomra emlékeztet. Ezt a plüssnyuszit ráadásul kiskoromban kaptam, és azóta is vele aludtam.

- Nyugi, a sírig őrzöm a titkot. És amúgy is, sokkal több rózsaszín, szőrös izére számítottam. Te, ezt a sok kólát egyedül ittad meg? – kérdezte a sarokban álló szemetes kosárra mutatva. Jó, az igaz, hogy púpozva álltak benne a fémdobozok, de nem értettem a csodálkozását.

- Már szóltam a konyhán, hogy jobb lenne, ha kétliteres üvegekben készítenék be nekem, azt ígérték, hogy mire legközelebb jövünk, így lesz.

- De hát a kóla nem egészséges… - kezdett bele a már sokaktól hallott előadásba, én azonban közbevágtam.

- Viszont nagyon finom, és ennyi jár nekem! – zártam le a vitát.

- Izgulsz a holnap miatt? – hagyott fel végül a piszkálásommal, de ezzel csak azt érte el, hogy elfehéredjek.

- Szerintem az izgulás szó nem fejezi ki azt, amit érzek. Egyszerre várom és rettegek tőle… Mi lesz, ha leégetem magam az újságírók előtt? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nyugi, imádni fognak! És nem leszel egyedül, ott ülünk majd mind a huszonegyen.

- Remek, az összes vetélytársam előtt égethetem magam, ha mondok valami hülyeséget – duzzogtam tovább.

- Á, olyan baromságokat úgysem tudsz mondani, mint amilyeneket Kimi szokott, és azokon is mindig jókat röhögünk!

- Hú, őstehetség vagy mások megnyugtatásában – válaszoltam ironikusan, ő azonban nem foglalkozott vele.

- Na, inkább ülj már ide, mert még nézni is fárasztó, ahogy fel-alá mászkálsz, Nyuszi – Nem sokáig vigyoroghatott, mert a párnám azonnal az arcában kötött ki.

Még legalább egy órát beszélgettünk, és addig egészen nyugodtnak éreztem magam, de ahogy elment aludni, újra elkezdtem izgulni az első hivatalos Forma-1-es sajtótájékoztatóm miatt. Holnap délután már Jerezben leszünk, ahol ahelyett, hogy rögtön beülhetnék a kocsimba, a versenytársaimmal együtt válaszolhatok az újságírók kérdéseire.

Persze már korábban is adtam interjúkat, a mostani helyzet azonban teljesen más volt, itt már nagy tv-csatornák és újságok munkatársai faggatnak majd, és a nyilatkozatom nem csak a leglelkesebb rajongókhoz jut el, hanem szinte az egész világhoz. Azt hiszem, nem meglepő, ha ezek után nem volt túl nyugodt éjszakám…

***

A csapatrepülőn az utazás kifejezetten kellemes volt, amikor már nem volt miről beszélgetnünk, Sebastiannal versenyezni kezdtünk, ki tudja többször szájjal elkapni a feldobott szőlőszemeket. Sajnos Chris kevésbé nézte jó szemmel a játékunkat, ezért ránk szabadította Katie-t, hogy még egyszer átbeszélje velünk a sajtótájékoztatóra tervezett válaszainkat.

- Igyekezz minél rövidebben válaszolni azokra a kérdésekre, amik azt firtatják, hogy nőként fel tudod-e venni a többiekkel a versenyt. Felesleges hosszan magyarázkodni, azzal csak gyengének mutatnád magad – magyarázta vagy századszor.

- Jól van, ígérem, nem nyomok le száz fekvőtámaszt, és szkanderozni se fogok a többiekkel. Minden rendben lesz – bár Katie-t próbáltam megnyugtatni, a szívem mélyén tudtam, hogy egyáltalán nem vagyok ilyen magabiztos.

Az érkezés után már csak arra volt időnk, hogy gyorsan elfoglaljuk a szállásunkat egy, a jerezi pálya közelében levő szállodában, és már indultunk is a pálya média központjába. A szerelők és a mérnökök nagy része persze már tegnap megérkezett, így ha messziről is, de láttuk, hogy a többiekéhez hasonlóan a mi embereink is már javában a felkészüléssel foglalkoznak a holnap kezdődő tesztekre, mi azonban szomorúan hátat fordítottunk a boxutcának, és elindultunk az interjú helyszínére.

- Hé, Seb – ordibált valaki a hátunk mögött, és mikor megfordultunk, már láthattam, hogy Rosberg az. Pechemre németül kezdett hadarni, és bár ezt a nyelvet is elsajátítottam az eddigi pályafutásom alatt, sokkal jobban oda kellett figyelnem, hogy megértsem.

- Azt hittem, már jóval korábban megérkeztek! A srácok már egyfolytában rólatok dumálnak, hogy milyen lesz a kiscsaj – ekkor azonban elhallgatott, úgy tűnt, végre észrevette, hogy én is ott vagyok. Ennek ellenére nem igazán jött zavarba, hiába néztem rá mérgesen, a kedvemért csupán annyit tett meg, hogy angolra váltott. – A képeken nagyobbnak tűntél.

- Szia, Liz Toth vagyok – nyújtottam felé a kezem, hogy legalább az egyikünk ne feledkezzen el az illemről, ő azonban csak egy pacsival reagált.

- Annyira örülök, hogy végre lesz egy lány a mezőnyben – mielőtt elkezdhettem volna örülni, sajnos folytatta. – Végre nem engem hívnak majd a boxutca Barbie-jának!

- Köszi, inkább meghagynám neked ezt a becenevet – válaszoltam végül nevetve.

Ezután már végre leszállt a „Jé, Liz egy női versenyző” témáról, és onnantól kezdve egész jól elbeszélgettünk. Az interjú szobához közeledve már több pilótával is összetalálkoztunk, akiknek Sebastian és Nico mind bemutatott. Az első benyomásaim egész pozitívak voltak, a többség kedvesen üdvözölt, vagy legalább semlegesen reagált az érkezésemre, de azért sajnos egy-két lenéző pillantást is elkaptam.

- Szóval ő a kislány, aki a segéded lesz – fordult Sebastianhoz Alonso gúnyosan. – Persze lehet, hogy könnyebben elenged majd, mint Mark, de nem sokra mész vele, ha minket egy pillanatig sem tud majd feltartani.

- Csak vigyázz, nehogy valamilyen kellemetlen meglepetés érjen az első futamon – válaszolt neki végül Seb, és már el is fordult tőle, én pedig hálásan pillantottam rá. Megköszönni azonban már nem volt alkalmam, mert az interjút moderáló nő arra kért minket, hogy foglaljuk el a helyünket.

A sajtótájékoztató elején minden pilótának feltehettek 2-3 kérdést az újságírók, és mivel a kisebb csapatok versenyzőivel kezdték, még bőven volt időm felkészülni. Azzal sajnos nem számoltam, hogy rólam is fogják kérdezni a többieket, de szerencsére általában valamilyen sablonos válasszal reagáltak, volt, aki még azt is megemlítette, hogy a korábbi eredményeim alapján sokat vár tőlem, akikkel pedig korábban egy-egy versenysorozatban már találkoztam, mind pozitívan nyilatkoztak rólam.

- Kimi, mit szólsz ahhoz, hogy idén egy női pilóta is szerepel a mezőnyben?

- Nemtom. Végülis itt nem a parkolás dönt a győzelemről – válaszolta a szokásos monoton hangsúlyával és motyogásával a finn, a válasz persze hatalmas röhögés volt, és bármennyire igyekeztem komoly maradni, én is csatlakoztam a többiekhez. Kimivel még nem volt alkalmunk megismerkedni, mert ő az utolsó pillanatban érkezett az interjúra, de Sebastian már sokat mesélt róla, és biztosított arról, hogy nagyon jóban leszünk.

Miután elhalkult a nevetés, folytatódott tovább az interjú, én pedig egyre nyugodtabban vártam a nekem intézett kérdésemet.

- Fernando, mit gondolsz, a Red Bull új felállása mennyire lesz versenyképes, hogyan hat majd a győzelmi esélyeidre? – kérdezte az egyik újságíró, amikor már a Ferrari került sorra.

- Nem hiszem, hogy a Red Bull jó döntést hozott. Egyetlen versenyképes pilótával nehéz lesz megnyerniük a bajnokságot.

Persze rosszul esett a válasza, de Katie az ilyen helyzetekre is felkészített, így amennyire tudtam, fapofát vágtam, még akkor is, amikor azt ecsetelte, hogy kizárólag marketing célok miatt kerülhettem be a Forma-1-be. Miután befejezte, a moderátor jelezte, hogy én vagyok a következő interjú alany.

- Miss Toth, Ön mit gondol arról, amit Fernando mondott? Képes lesz felvenni a versenyt a férfi pilótákkal?

- Naná – mondtam olyan nyugodtan és lazán, amennyire csak tőlem telt, és megnyugtatott, hogy a szemem sarkából láttam, ahogy Katie elégedetten bólint felém.

- Sokan aggódnak amiatt, hogy nőként nehezebben fogja bírni a versenyzéssel járó terhelést mind fizikailag, mind mentálisan. Ön mit gondol erről?

- Úgy gondolom, hogy az eddigi pályafutásom során is bizonyítottam, hogy nem jelent gondot számomra a versenyzés. Most pedig várom, hogy a Forma-1-ben is megnyugtathassam a kétkedőket.

Ezután végre kaptam néhány normálisabb kérdést is, mikor azonban a moderátor az utolsó riporternőnek adta meg a kérdezés jogát, egy pillanatra teljes sokkhatás alá kerültem, a kérdés ugyanis a következő volt:

- Szerinted ki a legjobb pasi a Forma-1-ben?

Komolyan, hosszú másodpercekig köpni-nyelni nem tudtam. Négy éves korom óta versenyzek, számos izgalmas verseny van a hátam mögött. A Forma 1 idén újabb szabályváltozások előtt áll, itt van az örök gumiprobléma, erre a hozzám intézett utolsó kérdés szerepelhetne egy tinimagazinban is.

- Bernie – nyögtem ki végül egy nagy sóhajtás után. Kimi válasza utánihoz hasonló röhögés tört ki a teremben, a pont előttem ülő finn pedig fapofával hátrafordult. Először nem tudtam, hogy mit akar, de aztán eleresztett egy félmosolyt, és a hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy tetszett neki a válaszom.

Ezután már csak a Sebastiannak szóló kérdések voltak hátra, és végre szabadok lehettünk. Katie persze azonnal lecsapott rám, szerencsére most csak azért, mert nagyon elégedett volt velem, és meg akart dicsérni. Így azonban a többség már elhagyta a helyiséget, mire végeztünk, csak Sebastian várt meg, hogy együtt menjünk vissza a szállodába.

- Este lesz egy szolid kis évnyitó ünnepség a srácokkal, azt mondtam, hogy jössz te is – fordult hozzám, amikor már a csapat kisbuszában ültünk.

- Ki nem hagynám… Illetve kik lesznek ott? – kérdeztem elbizonytalanodva.

- Passz. Mondjuk Fernando jön, de ne foglalkozz vele, a nyilvános eseményeken engem is mindig cikizni szokott, de ha nincsenek ott a kamerák, egész normális szokott lenni. Ha nem hagyod, hogy elbizonytalanítson, békén fog hagyni – próbált megnyugtatni, míg végül rábólintottam, és úgy döntöttem, Alonso nem veheti el a kedvem attól, hogy a többieket megismerjem...

1. fejezet

Remegő térdekkel szálltam ki a taxiból, és miközben a sofőr a bőröndömet rángatta ki a csomagtartóból, már meg is pillantottam a bejáratnál rám váró Chris Hornert. Az elmúlt hónapokban már többször is találkoztuk, de eddig mindig „semleges” terepen zajlottak a beszélgetések, ez volt az első eset, hogy a csapat központjába látogattam el.

- Liz, örülök, hogy látlak! Kellemesen utaztál? – kérdezte úgy, mintha ez lenne a legfontosabb témánk, én meg már legszívesebben a könyökét rángattam volna, hogy vigyen az új kocsimhoz. – Ha Neked is megfelel, először megmutatom a szobád, aztán körbevezetlek a legfontosabb helyeken. Ebédre már Sebastian is megérkezik, úgyhogy meg is tarthatjuk majd az első csapatmegbeszélést – folytatta a zavart bólintásom után.

A Red Bull központja egyfajta mini városként működött, nem győztem csodálkozva körbenézni, a főépület mellett, ahol feltehetően a munka folyt, egy hatalmas, modern szállodára emlékeztető épület is állt.

- Bár nem egy ötcsillagos luxushotel, de elég kényelmes szállást ad mindannyiunknak az itt-tartózkodásunk ideje alatt. A másik szárnyban élnek azok a csapattagok, akik egész évben a gyárban vannak, páran a családjukkal együtt költöztek be. A mi szárnyunk kisebb, de ugyanakkor nyugodtabb – magyarázta mosolyogva, amikor beszálltunk a liftbe.

A szobám egyszerűen tökéletes volt. Nem volt túl nagy, de elfért benne egy kényelmes franciaágy, egy asztalka és egy tv, és persze tartozott hozzá egy apró, barátságos fürdőszoba is.

- Csapattagként természetesen ingyen használhatod szobát, de ha a későbbiekben szeretnéd, hogy a menedzsered, a személyi edződ, vagy bárki más veled tartson, nekik is tudunk kedvezményesen szobát biztosítani, a menedzsereddel már megbeszéltük a részleteket. Ha bármi gondod van, engem a folyosó végén találsz meg, a C825-ös szobában.

Ezután végre átmentünk a gyárba, ahol megismerkedtem a csapatom tagjaival, a szerelőimmel és persze a versenymérnökömmel, aki rögtön el is kezdte magyarázni az új autó sajátosságait. Én azonnal belelkesültem, és türelmetlenül vártam a jövő hetet, hogy végre elutazzunk Jerezbe, és az első teszten ki is próbálhassam.

Miközben beszélgettünk, Chris mobilja megcsörrent, ő pedig mosolyogva vette fel, nem törődve a csodálkozó pillantásommal, amit azért kapott, mert egy Beatles szám volt a csengőhangja.

- Nagyszerű, akkor indulunk is a tárgyalóba! – mondta, és már integetett is nekem, hogy kövessem. – Igen, már megérkezett, pár perc, és ott vagyunk.

Nos, a tárgyaló valójában egy barátságos kis külön helyiség volt az étteremben, és nem más ült az asztalnál, mint a jövendőbeli csapattársam, Sebastian Vettel. Kicsit tartózkodva néztem rá, mert fogalmam sem volt, mit gondol arról, hogy női csapattársa lesz. A kétségeim azonban hamar eloszlottak, mert mosolyogva pattant fel, és már oda is lépett hozzánk.

- Hű, te kisebb vagy, mint a képeken – mondta vigyorogva, miközben lazán megrázta a kezem. – Adrian kiskedvence leszel, nekem mindig sopánkodik, ha felszalad rám egy-két kiló.

- Azért te sem vagy egy hihetetlen Hulk – válaszoltam tettetett durcássággal, mert bár nem szerettem, ha a magasságom miatt piszkáltak, Sebastianon látszott, hogy nem akart megbántani.

- Ismerkedjetek nyugodtan, én addig összeszedem a többieket, és intézkedem az ebédünkről – szólt közbe Chris, de mielőtt elhagyta a helyiséget, még egy utolsó pillantást vetett rám. Nehéz volt eldönteni, hogy úgy néz ránk, mint egy büszke apa a gyerekeire, vagy inkább mint egy kisfiú a kedvenc szuperhős figuráira. Nos, szerintem mindkettő elég ijesztő.

- Szóval elhatároztad, hogy a Forma-1-ben is szétrúgsz egy-két segget, miután a GP2-es srácokat lealáztad – mosolygott rám továbbra is Sebastian, miközben kíváncsian méregetett. – Amúgy lecsekkoltalak a neten. Szerintem hibás a Wikipedia oldalad, rá kéne nézned.

- Mire gondolsz? – kérdeztem aggódva. Már így is idegesített, hogy valakik, feltehetőleg az iskolatársaim mindenféle személyes adattal – az iskolám nevével, de még a hobbijaimmal – is kibővítették az oldalam.

- Az évszámot elírták… Vagy várj, az ugye nem lehet, hogy 17 vagy? – kérdezte döbbenten.

- Majdnem tizennyolc… - most már kezdett zavarni a téma, nem szerettem volna, ha a saját csapattársam gyengének tart a korom miatt.

- Wow, tényleg elég brutális lehetsz a pályán, ha már mostanra eljutottál idáig – mondta végül elismerően, de sajnos folytatta. – Akkor talán végre leszállnak rólam, és nem fognak többé Baby Schuminak hívni! – mondta lelkesen.

- Hát, érkezett azért már az elmúlt években pár fiatal pilóta, de attól a te babaarcod még nem változott – nyújtottam ki rá végül a nyelvem.

- Babaarc… Ez kedves – mondta végül nevetve, de már meg is érkeztek a csapat fontosabb tagjai, így egyelőre fel kellett függesztenünk a beszélgetést.

Az egész napom annyira intenzív volt, hogy nehezemre esett lenyugodnom, fel-alá mászkáltam a szobámban, kezemben a minihűtőmből zsákmányolt kólámmal. Egy darabig a tévét kapcsolgattam, de az sem kötött le, folyamatosan a mai nap és a rám váró év járt a fejemben. Bár a január végi hideg időben általában jobb a meleg szobában ücsörögni, most szükségem volt rá, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, ezért kimentem az erkélyre. A gyárban már rég leállt a munka, így békés csend volt a környéken, még néhány csillag is látszott az égen. Még magamnak sem szívesen ismertem be, de hiányzott, hogy valaki velem legyen. Jó lett volna, ha velem van a családom, vagy valamelyik barátom, de még a szadizmusra hajlamos edzőmnek is örültem volna, szerettem volna beszélgetni valakivel. A szomorkodásomat azonban egy vidám hang szakította meg, ami miatt ijedtemben majdnem lefordultam az erkélyről.

- Hé, szomszéd, meg fogsz fagyni! – mikor megfordultam, az enyémmel szomszédos erkély ajtaján Sebastian dugta ki a fejét. Az erkélyünk gyakorlatilag közös volt, csupán egy 10 centis rés és persze a két korlát választott el minket. – Remélem, nem borított ki annyira a csapat, hogy most azon gondolkozol, hogy leveted magad…

- Csak nem tudtam elaludni, gondoltam, kicsit kiszellőztetem a fejem – magyaráztam neki zavartan.

- Csak nehogy a kiszellőzött fej mellé egy kis tüdőgyulladást is összeszedj – mondta, majd hirtelen újra eltűnt a szobájában, de néhány másodperc múlva újra megjelent, most már ő is kisétált hozzám egy Red Bullos pulcsival a kezében, amit felém nyújtott.

- Köszi – mosolyogtam rá, és belebújtam a pulóverbe.

- Asszem jobb lesz, ha a csapat Neked a gyerekméretű cuccokat adja oda – nevette el magát, és végül én is kénytelen voltam csatlakozni hozzá, amikor végignéztem magamon. A pulcsi alja majdnem a térdemig ért, az ujjai pedig jó húsz centivel hosszabbak voltak a kelleténél.

- Hogy tetszett az első nap? – érdeklődött, miután abbahagyta a röhögést.

- Nagyon szuper volt, már alig várom, hogy kipróbálhassam a kocsit – válaszoltam lelkesen, és látszott rajta, hogy ebben a kérdésben egyetértünk.

- Tudom, hogy nem szereted, ha a korod miatt piszkálnak, de nekem olyan fura, hogy ennyi idősen már készen állsz a versenyzésre. Én a te korodban hétvégente versenyeztem, de amúgy egy-két nap kihagyással a suliba jártam, számítógépeztem, meg fociztam a haverokkal.

- Én is járok iskolába! – vágtam rá gyorsan. – Na jó, most már nem, mert magántanuló lettem, de azért én se csak egész nap vezetek! Persze most biztosan jóval kevesebb szabadidőm lesz, de ez volt az álmom, ezért megéri dolgozni!

- Ez a helyes hozzáállás – mosolygott rám újra. – Azért nem árt, ha jó sok spenótot eszel, hátha nősz még a szezonnyitóig valamennyit. Az lesz a vége, hogy a futamok végére elfogysz az autóból.

Mivel nem jutott eszembe semmilyen frappáns válasz, kinyújtottam rá a nyelvemet, ami miatt ő újra elröhögte magát.

- Na jó, nem szekállak tovább, legalább mi, csapattársak tartsunk össze! – kacsintott rám.

- Szerinted a többiek piszkálni fognak? – böktem ki végül a kérdést, ami már hónapok óta aggasztott. Az eddigi versenytársaim is sokszor szóltak be azért meg fiatal vagyok és lány, de náluk vissza tudtam vágni azzal, hogy legyőztem őket. A Forma 1 azonban más lesz, ide már csak a legjobbak kerülnek be, a mezőny tele van világbajnokokkal, így nem számíthatok arra, hogy azonnal le tudom majd őket győzni.

- Nem fogok hazudni, biztosan lesznek, akik kötekedni próbálnak – váltott Sebastian komolyabb hangvételre – De ezt ne vedd magadra. Vannak, akik ezt a taktikát alkalmazzák, igyekeznek elbizonytalanítani az ellenfeleiket, felhasználni ellenük a gyenge pontjaikat. Ha nem lány lennél, akkor abba kötnének bele, hogy fiatal vagy. Ha kerülöd a veszélyes szituációkat, rád fogják, hogy gyáva vagy, ha belemész a keményebb előzésekbe, akkor meg azt mondják, hogy közveszélyes vagy. De ezzel nem kell foglalkozni. És azért sok normális pilóta van a mezőnyben, velük biztosan könnyen össze fogsz barátkozni. Ha pedig valaki bánt, majd én lerendezem…

- Azért ne hidd, hogy egy kis gyámoltalan nebántsvirág vagyok. Ha arról van szó, igenis meg tudom védeni magam – Nem akartam, hogy már a közös munkánk elején elkezdjen atyáskodni felettem, mert akkor esélyem sem lesz arra, hogy komoly vetélytársként nézzen rám.

- Tudod mit? Neked elhiszem. Ha ilyen pici lányként eljutottál idáig, akkor valamit tényleg tudhatsz – bár kedves akart lenni, azért sikerült felbosszantania.

- Ha még egyszer pici lánynak nevezel, betöröm az orrod, Babaarc – válaszoltam úgy, hogy közben igyekeztem a legfélelmetesebb arcom és hangom előszedni, de végül még én is elröhögtem magam.

- Mondtam már, sok spenót kell, különben te leszel az első, akit életnagyságban szerepeltetnek a MiniDrivers videókban! Na és persze nem árt, ha kialszod magad, mert holnap megkezdődik a munka, és a szimulátorban nem foglak kímélni.

- Aztán nehogy holnap te sírj, mert megvert egy „pici lány” – vágtam vissza vigyorogva, majd miután elköszöntünk egymástól, mindketten visszamentünk a szobáinkba. Bár a Sebastiantól kapott pulcsi jó meleg volt, így is átfagytam, ezért igazán jól esett egy forró zuhany, ami után végre el tudtam aludni.

Prológus

Láttatok már a Tescóban, az öblítős polcok előtt tébolyultan ugrabugráló lányt? Nem? Hát akkor pont elkerültetek engem. Mielőtt félreértenétek, gyorsan leszögezem, hogy nem vagyok bolond, és az akciós tisztítószerek sem okoznak különösebb érzelemkitörést nálam. De előfordult már veletek, hogy épp valamilyen tök hétköznapi tevékenység közben történt valami, ami megváltoztatta az egész életeteket? Amikor az egyik pillanatban még azon vacillálsz, hogy a Coccolino vagy a Tomi kerüljön a kosaradba, aztán megcsörren a mobilod, mit sem sejtve felveszed, és megkapod azt a hírt, amire már hónapok, vagy az esetemben inkább évek óta vársz? Nos, ez egy ilyen pillanat volt, de hogy megértsétek, minek is örültem annyira, hogy képes voltam a frászt hozni a többi vásárlóra, ugorjunk egy kicsit vissza az időben…

A nevem Tóth Annaliza, tizenhét éves vagyok, és Budapesten élek a családommal. Mondanám, hogy egy átlagos tinilány vagyok, de azt hiszem, ez nem lenne teljes mértékben igaz. Az egészről igazából apa tehet, aki annak idején meg volt győződve arról, hogy fia fog születni. És ezen az elképzelésén az érkezésem sem sokat változtatott, így amíg a többi kislány babázott, vagy teadélutánt szervezett a barátnőinek, én apával bütyköltem a különböző járműveket, amikor pedig óvodás lettem, egy gokarttal is meglepett. Onnantól kezdve pedig egyenes út vezetett a versenypályákra, amelyeken azóta is a legtöbb időmet töltöm. A kezdeti hobbiból pedig hamar hivatás lett, a családi támogatás, a lelkesedés mellé pedig úgy tűnik, tehetség is társult, így évről-évre újabb és újabb kategóriákban próbálhattam ki magam. És ami korábban csak kisgyerekes ábrándozás volt, az az elmúlt években komoly célkitűzéssé alakult át, a GP2-ben pedig két évet lehúzva és bajnoki címet szerezve világossá vált: Az Isten sem ment meg attól, hogy Forma-1-es pilóta legyek. A kérdés már csak az volt, hogy mikor.

Ez persze így röviden elmondva egyszerűnek tűnik, de az utam egyáltalán nem volt ennyire sima. Kezdetben persze semmilyen problémát nem jelentett, hogy lány vagyok, hiszen a gokartosok között rengeteg van. Azonban minél előrébb léptem a „szamárlétrán” a női versenytársak úgy tünedeztek el, nekem pedig egyre többször kellett harcolnom azért, hogy kivívjam a vetélytársak tiszteletét, vagy meggyőzzem a csapatfőnököket arról, hogy engem válasszanak. Őszintén szólva nem reménykedtem abban, hogy a következő egy-két évben sikerülhet elérnem a célomat, úgy gondoltam, a Forma-1 még nem érett meg arra, hogy a több évtizednyi kihagyás után újra női pilótát szerepeltessen a versenysorozatban. Egy-két szerencsés nőtársamnak sikerült elérnie, legalább egy-egy teszt lehetőséget, Susie Wolff pedig tesztpilóta is lehetett – bár azt kell mondanom, ez inkább a jól sikerült házasságának volt köszönhető.

Az én esetemben azonban az életkorom is „súlyosbító” körülménynek számított, hiszen a jelenlegi sztárok is legalább 19-20 évesek voltak, mire bekerülhettek a legjobbak közé. Épp ezért ért váratlanul, amikor még a nyár folyamán az egyik győzelemmel záruló futamom után a menedzserem megemlítette, hogy úgy tűnik, néhányan érdeklődnek irántam a Forma-1-es csapatok közül. Persze rögtön lehűtötte a lelkesedésemet, ő sem akarta, hogy túlzottan beleéljem magam, ráadásul ekkor még csupán tesztelési lehetőségről volt szó. 

Végül úgy alakult, hogy az augusztusi fiatal pilóták tesztjén valóban a volán mögé ülhettem, de a várakozásaimmal ellentétben nem egy topcsapatnál, csupán a Toro Rossónál. Persze rosszabbat is kifoghattam volna, de borzasztóan frusztrált, hogy nem sikerült a legjobb időt megszereznem. Bár a szerelőktől és mérnököktől nagyon sok dicséretet kaptam, mégis keserű szájízzel távoztam. Hiába tudtam, hogy nagyon fontos volt, hogy megmutathattam, mit tudok, úgy éreztem, képtelen leszek élvezni a GP2-ben való versenyzést azután, hogy egy Forma 1-es autót vezettem. Azért szerencsére a menedzserem és a családom össze tudott kanalazni a következő futamomra, amit meg is nyertem.

Aztán véget ért a szezonunk, a Forma-1-ben pedig megkezdődtek az átigazolások, bár a bajnokságból még több futam is hátravolt. A menedzseremmel megbeszéltük, hogy igyekszik megkímélni a csalódástól, a felesleges várakozástól, így én csak annyit tudtam, hogy néhány csapattal folyamatos egyeztetésben van, de megígérte, hogy nekem csak akkor szól, ha valamiben döntést kell hoznom, vagy már valamilyen biztos híre van. És igen, így történt, hogy a Tesco kellős közepén kellett megtudnom, hogy szerződést kaptam a 2014-es szezonra. Még hozzá nem akárhova, hanem a négyszeres világbajnok mellé, a Red Bullba…