Rád vártam...

1. fejezet

Remegő térdekkel szálltam ki a taxiból, és miközben a sofőr a bőröndömet rángatta ki a csomagtartóból, már meg is pillantottam a bejáratnál rám váró Chris Hornert. Az elmúlt hónapokban már többször is találkoztuk, de eddig mindig „semleges” terepen zajlottak a beszélgetések, ez volt az első eset, hogy a csapat központjába látogattam el.

- Liz, örülök, hogy látlak! Kellemesen utaztál? – kérdezte úgy, mintha ez lenne a legfontosabb témánk, én meg már legszívesebben a könyökét rángattam volna, hogy vigyen az új kocsimhoz. – Ha Neked is megfelel, először megmutatom a szobád, aztán körbevezetlek a legfontosabb helyeken. Ebédre már Sebastian is megérkezik, úgyhogy meg is tarthatjuk majd az első csapatmegbeszélést – folytatta a zavart bólintásom után.

A Red Bull központja egyfajta mini városként működött, nem győztem csodálkozva körbenézni, a főépület mellett, ahol feltehetően a munka folyt, egy hatalmas, modern szállodára emlékeztető épület is állt.

- Bár nem egy ötcsillagos luxushotel, de elég kényelmes szállást ad mindannyiunknak az itt-tartózkodásunk ideje alatt. A másik szárnyban élnek azok a csapattagok, akik egész évben a gyárban vannak, páran a családjukkal együtt költöztek be. A mi szárnyunk kisebb, de ugyanakkor nyugodtabb – magyarázta mosolyogva, amikor beszálltunk a liftbe.

A szobám egyszerűen tökéletes volt. Nem volt túl nagy, de elfért benne egy kényelmes franciaágy, egy asztalka és egy tv, és persze tartozott hozzá egy apró, barátságos fürdőszoba is.

- Csapattagként természetesen ingyen használhatod szobát, de ha a későbbiekben szeretnéd, hogy a menedzsered, a személyi edződ, vagy bárki más veled tartson, nekik is tudunk kedvezményesen szobát biztosítani, a menedzsereddel már megbeszéltük a részleteket. Ha bármi gondod van, engem a folyosó végén találsz meg, a C825-ös szobában.

Ezután végre átmentünk a gyárba, ahol megismerkedtem a csapatom tagjaival, a szerelőimmel és persze a versenymérnökömmel, aki rögtön el is kezdte magyarázni az új autó sajátosságait. Én azonnal belelkesültem, és türelmetlenül vártam a jövő hetet, hogy végre elutazzunk Jerezbe, és az első teszten ki is próbálhassam.

Miközben beszélgettünk, Chris mobilja megcsörrent, ő pedig mosolyogva vette fel, nem törődve a csodálkozó pillantásommal, amit azért kapott, mert egy Beatles szám volt a csengőhangja.

- Nagyszerű, akkor indulunk is a tárgyalóba! – mondta, és már integetett is nekem, hogy kövessem. – Igen, már megérkezett, pár perc, és ott vagyunk.

Nos, a tárgyaló valójában egy barátságos kis külön helyiség volt az étteremben, és nem más ült az asztalnál, mint a jövendőbeli csapattársam, Sebastian Vettel. Kicsit tartózkodva néztem rá, mert fogalmam sem volt, mit gondol arról, hogy női csapattársa lesz. A kétségeim azonban hamar eloszlottak, mert mosolyogva pattant fel, és már oda is lépett hozzánk.

- Hű, te kisebb vagy, mint a képeken – mondta vigyorogva, miközben lazán megrázta a kezem. – Adrian kiskedvence leszel, nekem mindig sopánkodik, ha felszalad rám egy-két kiló.

- Azért te sem vagy egy hihetetlen Hulk – válaszoltam tettetett durcássággal, mert bár nem szerettem, ha a magasságom miatt piszkáltak, Sebastianon látszott, hogy nem akart megbántani.

- Ismerkedjetek nyugodtan, én addig összeszedem a többieket, és intézkedem az ebédünkről – szólt közbe Chris, de mielőtt elhagyta a helyiséget, még egy utolsó pillantást vetett rám. Nehéz volt eldönteni, hogy úgy néz ránk, mint egy büszke apa a gyerekeire, vagy inkább mint egy kisfiú a kedvenc szuperhős figuráira. Nos, szerintem mindkettő elég ijesztő.

- Szóval elhatároztad, hogy a Forma-1-ben is szétrúgsz egy-két segget, miután a GP2-es srácokat lealáztad – mosolygott rám továbbra is Sebastian, miközben kíváncsian méregetett. – Amúgy lecsekkoltalak a neten. Szerintem hibás a Wikipedia oldalad, rá kéne nézned.

- Mire gondolsz? – kérdeztem aggódva. Már így is idegesített, hogy valakik, feltehetőleg az iskolatársaim mindenféle személyes adattal – az iskolám nevével, de még a hobbijaimmal – is kibővítették az oldalam.

- Az évszámot elírták… Vagy várj, az ugye nem lehet, hogy 17 vagy? – kérdezte döbbenten.

- Majdnem tizennyolc… - most már kezdett zavarni a téma, nem szerettem volna, ha a saját csapattársam gyengének tart a korom miatt.

- Wow, tényleg elég brutális lehetsz a pályán, ha már mostanra eljutottál idáig – mondta végül elismerően, de sajnos folytatta. – Akkor talán végre leszállnak rólam, és nem fognak többé Baby Schuminak hívni! – mondta lelkesen.

- Hát, érkezett azért már az elmúlt években pár fiatal pilóta, de attól a te babaarcod még nem változott – nyújtottam ki rá végül a nyelvem.

- Babaarc… Ez kedves – mondta végül nevetve, de már meg is érkeztek a csapat fontosabb tagjai, így egyelőre fel kellett függesztenünk a beszélgetést.

Az egész napom annyira intenzív volt, hogy nehezemre esett lenyugodnom, fel-alá mászkáltam a szobámban, kezemben a minihűtőmből zsákmányolt kólámmal. Egy darabig a tévét kapcsolgattam, de az sem kötött le, folyamatosan a mai nap és a rám váró év járt a fejemben. Bár a január végi hideg időben általában jobb a meleg szobában ücsörögni, most szükségem volt rá, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, ezért kimentem az erkélyre. A gyárban már rég leállt a munka, így békés csend volt a környéken, még néhány csillag is látszott az égen. Még magamnak sem szívesen ismertem be, de hiányzott, hogy valaki velem legyen. Jó lett volna, ha velem van a családom, vagy valamelyik barátom, de még a szadizmusra hajlamos edzőmnek is örültem volna, szerettem volna beszélgetni valakivel. A szomorkodásomat azonban egy vidám hang szakította meg, ami miatt ijedtemben majdnem lefordultam az erkélyről.

- Hé, szomszéd, meg fogsz fagyni! – mikor megfordultam, az enyémmel szomszédos erkély ajtaján Sebastian dugta ki a fejét. Az erkélyünk gyakorlatilag közös volt, csupán egy 10 centis rés és persze a két korlát választott el minket. – Remélem, nem borított ki annyira a csapat, hogy most azon gondolkozol, hogy leveted magad…

- Csak nem tudtam elaludni, gondoltam, kicsit kiszellőztetem a fejem – magyaráztam neki zavartan.

- Csak nehogy a kiszellőzött fej mellé egy kis tüdőgyulladást is összeszedj – mondta, majd hirtelen újra eltűnt a szobájában, de néhány másodperc múlva újra megjelent, most már ő is kisétált hozzám egy Red Bullos pulcsival a kezében, amit felém nyújtott.

- Köszi – mosolyogtam rá, és belebújtam a pulóverbe.

- Asszem jobb lesz, ha a csapat Neked a gyerekméretű cuccokat adja oda – nevette el magát, és végül én is kénytelen voltam csatlakozni hozzá, amikor végignéztem magamon. A pulcsi alja majdnem a térdemig ért, az ujjai pedig jó húsz centivel hosszabbak voltak a kelleténél.

- Hogy tetszett az első nap? – érdeklődött, miután abbahagyta a röhögést.

- Nagyon szuper volt, már alig várom, hogy kipróbálhassam a kocsit – válaszoltam lelkesen, és látszott rajta, hogy ebben a kérdésben egyetértünk.

- Tudom, hogy nem szereted, ha a korod miatt piszkálnak, de nekem olyan fura, hogy ennyi idősen már készen állsz a versenyzésre. Én a te korodban hétvégente versenyeztem, de amúgy egy-két nap kihagyással a suliba jártam, számítógépeztem, meg fociztam a haverokkal.

- Én is járok iskolába! – vágtam rá gyorsan. – Na jó, most már nem, mert magántanuló lettem, de azért én se csak egész nap vezetek! Persze most biztosan jóval kevesebb szabadidőm lesz, de ez volt az álmom, ezért megéri dolgozni!

- Ez a helyes hozzáállás – mosolygott rám újra. – Azért nem árt, ha jó sok spenótot eszel, hátha nősz még a szezonnyitóig valamennyit. Az lesz a vége, hogy a futamok végére elfogysz az autóból.

Mivel nem jutott eszembe semmilyen frappáns válasz, kinyújtottam rá a nyelvemet, ami miatt ő újra elröhögte magát.

- Na jó, nem szekállak tovább, legalább mi, csapattársak tartsunk össze! – kacsintott rám.

- Szerinted a többiek piszkálni fognak? – böktem ki végül a kérdést, ami már hónapok óta aggasztott. Az eddigi versenytársaim is sokszor szóltak be azért meg fiatal vagyok és lány, de náluk vissza tudtam vágni azzal, hogy legyőztem őket. A Forma 1 azonban más lesz, ide már csak a legjobbak kerülnek be, a mezőny tele van világbajnokokkal, így nem számíthatok arra, hogy azonnal le tudom majd őket győzni.

- Nem fogok hazudni, biztosan lesznek, akik kötekedni próbálnak – váltott Sebastian komolyabb hangvételre – De ezt ne vedd magadra. Vannak, akik ezt a taktikát alkalmazzák, igyekeznek elbizonytalanítani az ellenfeleiket, felhasználni ellenük a gyenge pontjaikat. Ha nem lány lennél, akkor abba kötnének bele, hogy fiatal vagy. Ha kerülöd a veszélyes szituációkat, rád fogják, hogy gyáva vagy, ha belemész a keményebb előzésekbe, akkor meg azt mondják, hogy közveszélyes vagy. De ezzel nem kell foglalkozni. És azért sok normális pilóta van a mezőnyben, velük biztosan könnyen össze fogsz barátkozni. Ha pedig valaki bánt, majd én lerendezem…

- Azért ne hidd, hogy egy kis gyámoltalan nebántsvirág vagyok. Ha arról van szó, igenis meg tudom védeni magam – Nem akartam, hogy már a közös munkánk elején elkezdjen atyáskodni felettem, mert akkor esélyem sem lesz arra, hogy komoly vetélytársként nézzen rám.

- Tudod mit? Neked elhiszem. Ha ilyen pici lányként eljutottál idáig, akkor valamit tényleg tudhatsz – bár kedves akart lenni, azért sikerült felbosszantania.

- Ha még egyszer pici lánynak nevezel, betöröm az orrod, Babaarc – válaszoltam úgy, hogy közben igyekeztem a legfélelmetesebb arcom és hangom előszedni, de végül még én is elröhögtem magam.

- Mondtam már, sok spenót kell, különben te leszel az első, akit életnagyságban szerepeltetnek a MiniDrivers videókban! Na és persze nem árt, ha kialszod magad, mert holnap megkezdődik a munka, és a szimulátorban nem foglak kímélni.

- Aztán nehogy holnap te sírj, mert megvert egy „pici lány” – vágtam vissza vigyorogva, majd miután elköszöntünk egymástól, mindketten visszamentünk a szobáinkba. Bár a Sebastiantól kapott pulcsi jó meleg volt, így is átfagytam, ezért igazán jól esett egy forró zuhany, ami után végre el tudtam aludni.