Rád vártam...

4. fejezet

Lány létemre nem szokott panasz lenni az étvágyamra - a sok edzés miatt hozzászoktam, hogy nem elég, ha csak úgy csipegetek, mint egy kismadár -, a mai nap azonban más volt. Pedig nincs okom a panaszra, a Red Bull szakácsa a jó hírének megfelelően remek fogásokkal lepett meg minket, de a mai napon a világ legfinomabb ételeivel kínálhattak volna, akkor sem csúszott volna le könnyebben. Bár nem szép ilyet kívánni a társamnak és főleg a csapatomnak, de abban reménykedtem, hogy legalább némi probléma lesz délelőtt, és ha az én délutáni szereplésem nem sikerül jól, foghatjuk majd arra. De amilyen szerencsém van, Seb tökéletes köröket produkált, ha nem is fölényesen, de megnyerte a délelőtti edzést. Mondjuk ebben annak is lehetett szerepe, hogy a legtöbb csapat a gyengébb pilótájának adta az autót az első napra, így sem Alonso, sem Kimi nem járt a pályán, ennek ellenére hatalmasnak éreztem a rám nehezedő nyomást.

Hiába próbáltam optimista maradni, folyton az járt a fejemben, hogy milyen módon ronthatom el az első hivatalos szereplésem. Ráadásul ebéd közben azt is végighallgathattam, hogy milyen remek a kocsi, Sebastian úgy beszélt róla, mintha a szerelmét mutatná be nekünk, így aztán egyszerre két érzés kavargott bennem: Rettegtem, hogy leszerepelek, ezért el akartam bujdosni, de közben ölni tudtam volna azért, hogy végre én is vezethessem a csodajárgányt. Az utolsó falatok után még várt ránk egy csapatmegbeszélés, de aztán egyedül maradtam, magamra öltöttem a versenyzői overallt, és csak ezután indultam a boxba. A mérnökök még az autó körül nyüzsögtek, így nem ülhettem bele azonnal, csak idegesen nézelődtem, amíg észre nem vettem Sebastiant.

- Indulsz vissza a hotelbe? - léptem oda hozzá remegő gyomorral.
- Viccelsz? Ki nem hagynám az első napod! - nevette el magát, de amikor észrevette, hogy mennyire ideges vagyok, megszorította a kezem. - Ne izgulj, minden rendben lesz, szuper leszel. És tudod, Kimi is megmondta, ezen nincs visszapillantó tükör, amit parkolásnál letörhetsz.
Kinyújtottam rá a nyelvem, de közben már a mérnökömre figyeltem, aki néhány utasítás kíséretében a kezembe nyomta a sisakom, és már terelgetett is az autó felé. A következő néhány perc egészen összemosódott a fejemben, mintha nem is velem történt volna ez az egész. Valaki besegített a kocsiba, becsatolták az övemet, és közölték, hogy mikor indulhatok a boxutca kijáratához.
A következő pillanatban azonban minden a helyére került, mintha egészen addig egy fejre állt világban lettem volna, de most újra magamhoz tértem. Hiszen a helyemen voltam, néhány perc választott el attól, hogy azt csináljam, amihez igazán értek, amiben tényleg jó vagyok. A fejem végre teljesen kitisztult, végülis az elmúlt éveim mind a versenyzésről szóltak, és még ha új is a terep, nem kell félnem, hiszen eddig mindig boldogultam.

Mire a mérnököm jelezte, hogy indulhatok, én már teljesen átkapcsoltam pilóta üzemmódba. Már nem az izgatottságtól remegett a gyomrom, hanem a boldogságtól, hiszen az én csodaautómat vezetni maga volt a boldogság. Rögtön megértettem, miért áradozott róla annyit Seb, ez a járgány a versenyautók királya. Persze a vezetése és az, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle, nagyon sok energiát és koncentrációt igényel, de ha valaki tud vele bánni, tökéletesen reagál minden egyes apró gombnyomásra, mozdulatra.

Az első néhány körben még az ismerkedés volt a lényeg, de hamar eljutottam odáig, hogy Chris szólt rám a rádión keresztül, hogy lassítsak, és az autó működésének azokra a részeire koncentráljak, amit a mérnökök kértek tőlem. Ha nehezen is, de engedelmeskedtem, így a jutalom sem maradt el. Mielőtt visszatértem volna a boxutcába, hogy telitankolják a kocsimat és teszteljük a versenykörülményeket, kaptam két teljes gyors kört. Bár éreztem, hogy egy-két tizedmásodperccel jobb is lehettem volna, elégedetten tértem vissza a csapathoz, hogy aztán egy hosszabb távú etapba kezdjek. Sebastiannak teljes mértékben igaza volt, az autó tökéletesen működött, csupán néhány beállításbeli finomítást tudtam felvetni, így aztán a tesztnap végén elégedetten szálltam ki a kocsiból.

Csak akkor éreztem meg, hogy mennyire kimerültem, amikor Seb gratulált, és magához ölelt, de abban a pillanatban abban sem voltam biztos, hogy két lépést képes leszek önállóan megtenni.
- Remek voltál, látod, mondtam, hogy minden rendben lesz! - nevetett rám.
- Azt hiszem, már értem, miért vagy szerelmes a kocsiba... - mosolyodtam el én is fáradtan, és csak akkor pörögtem fel, amikor megláttam, hogy Chris érkezik a nap eredményeivel.
A boldogságom egészen addig tartott, amíg végig nem néztem a listát. Csak a hatodik helyet sikerült megszereznem, ráadásul több, mint hét tizeddel elmaradt a legjobb időm Sebastianétól. Azt hiszem, rögtön észrevették rajtam a hangulatváltozást, mert azonnal elkezdtek nyugtatgatni.
- Liz, hidd el, hogy ez az eredmény szuper - mondta Chris, és közben biztatóan mosolygott rám. - Ráadásul te csak két gyors kört mentél, míg Sebastian több mint tizet!
A vigasztalás azonban csak még jobban elkeserített. Tudtam, hogy kezdőként esélyem sincs azonnal nyerni, de nagyon rosszul érintett, hogy ennyire lemaradtam a csapattársamtól, aki ugyanazt a kocsit vezette, ráadásul Nico még nála is gyorsabb volt, ő szerezte meg az első helyet. Talán azért, mert ő is igazi versenyző, de lehet, hogy egyszerűen csak jól tippelt, de Seb tudta, hogy a pátyolgatás csak tovább rontja a kedvem.
- Még van másfél napod, hogy legyőzz. Vagy ami még klasszabb, hogy odapörkölj Alonsónak - Mikor rám kacsintott, nem tudtam megállni, és én is eleresztettem egy mosolyt.

- Tényleg ne szomorkodj! Hidd el, hogy őszintén mondom, ez egy remek teljesítmény az első napra, emlékezz vissza az elmúlt pár évre, Mark ennél nem tudott előrébb jönni, te pedig már az első napodon idáig jutottál. Holnap pedig kipihened magad, megkapsz minden infót az én mérnökeimtől, és figyelheted a többieket is - próbált belém újra lelket önteni, mikor már a hotelszobámban voltunk.
- Jó lenne, de nem lehetek végig lenn, Katie leszervezett egy interjút és egy fotózást valami magazinba.
- Tényleg, este meg közös fotózásunk lesz a Pepe Jeansnek! - jutott eszébe Sebnek is a kötelezettségünk, de úgy tűnt ez őt kevésbé zavarja. - Ne vágj már ilyen fancsali arcot, jó móka lesz!
Bár nem győzött meg teljesen, végül én is azzal nyugtattam magam, hogy a komolyabb fotózáson legalább jó társaságom lesz, és ha a holnapi napot túlélem, újra vezethetek.

***

Végül az interjúm egész jól sikerült, az egyik sport újságtól kerestek meg minket, így szerencsére normális kérdéseket kaptam, és a fotózás is elviselhető volt. Ráadásul olyan képek is készültek, amin a kocsimmal pózolok - épp ebédszünet volt, így Seb nem használta, és a szerelők is odaengedtek minket -, a fotóst pedig rögtön rávettem, hogy amint lehet, küldjön át párat Katie-nek. Persze ő biztos azt hitte, hogy azt akarom ellenőrizni, hogy jól nézek-e ki rajtuk, én pedig inkább nem osztottam meg vele, hogy a laptopomra szeretném új háttérképnek.
Mivel gyorsan végeztünk, a teszt délutáni részét már én is a boxból követhettem nyomon, és együtt örülhettem a csapattal, amiért Seb átvette a vezetést az összesített teszteredményekben. Ő persze sokkal kevésbé tűnt fáradtnak, amikor kiszállt a kocsiból, mint én tegnap fél nap után, így a Pepe Jeans is jól járt, hogy az ő tesztnapjának estéjén fotóztak minket. Azt hiszem, ha holnap érkeztek volna, egy karikás szemű, ásítozó és kissé nyúzott modellel kellett volna reklámozniuk a cuccaikat.

A fodrász és a sminkes persze így is jó hosszan dolgozott rajtam, hogy megfelelő formába hozzanak, de a végeredménnyel még így is elégedett voltam. Igyekeztem jól megjegyezni a sminkes trükkjeit, mert a tükörbe nézve sokkal felnőttebbnek láttam magam, mint a hétköznapokon. A fotózás helyszínéül a hotel egyik helyiségét rendezték be, mire én odaértem, az egész úgy nézett ki, mint egy igazi stúdió. Eleinte felváltva fotóztak minket Sebbel, amíg az egyikünk átöltözött, addig a másikunk állt a kamera elé, a végén azonban a cég képviselőjének kérésére közös képeket is készítettek rólunk.
Kissé feszengve követtem a fotós utasításait, mert ugyan egész jó haverok lettünk Sebastiannal az együtt töltött idő alatt, de a fizikai érintkezés eddig kimerült egy-egy baráti ölelésben és pacsiban.

- Több szenvedélyt! - ripakodott ránk a kissé perverznek tűnő fotós, és ráadásul mivel ezután sem volt elégedett, odajött hozzánk, és Seb helyét elfoglalva mutatta be hogyan is kellene ölelkeznünk.
Zavartságomban köpni-nyelni nem tudtam, és a taperolása egészen addig tartott, amíg Seb a szokásos barátságos stílusában, de határozottan közbe nem lépett.
- Oké-oké, most már értem! - mondta, miközben a fotós és közém furakodott, és átvette a szerepét. Kissé elpirulva köszöntem meg neki, hogy megmentett, és bár nem repestem az örömtől, hogy most vele kell ilyen intim helyzetbe kerülnöm, még mindig jobb volt, mint a vadidegen pasival.
- Remek, varázslatosak lettek a képek! - lelkendezett a fotós, amikor végeztünk. - Májusban Monacóban pedig még jobb lesz!
Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy csak néhány hónap erejéig szabadulok meg tőle, de mégis felszabadultan tértem vissza az öltözőbe, hogy visszakapjam a saját ruháim, mikor azonban elkészültem, és elindultam vissza a szobámba, meghallottam, hogy Katie és Seb éppen rólam beszélgetnek.
- Nyugodj meg, Sebastian, a képek remekül sikerültek, semmi olyat nem csináltok rajtuk, amibe mások beleköthetnek.
- Nem láttad, hogy mit művelt ez a barom? Össze-vissza fogdosta, közbe kellett volna lépned rögtön az elején. Ráadásul nekem is le kellett tapizni a drága szponzorunk kedvéért, miközben Liz még csak egy kislány, tiszta perverz volt a helyzet...

Már épp kezdett visszatérni a jókedvem, erre most megint azt hallgathatom, hogy csak egy kislány vagyok... Ráadásul pont a csapattársamtól, akivel elvileg egyenrangúak vagyunk. Minden erőmre szükségem volt, hogy úgy tudjak tenni, mintha nem hallottam volna a beszélgetésüket, de amint elbúcsúztam tőlük, és a szobámba indultam, már rögtön elterveztem, hogyan fogom bizonyítani, hogy igenis felnőtt nő vagyok, akit nem kell megvédeni...