Rád vártam...

16. fejezet

/Sebastian/

A hét második felében volt valami különös, nehezen megmagyarázható távolságtartás köztem és Liz között. Valamennyire engem is megzavart, hogy Kimi piszkált miatta, arról azonban fogalmam sem volt, a csapattársam miért vált feszélyezettebbé. Ha találkoztunk egy-egy közös programon, természetesen beszélgettünk, de végig olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan fal lett volna közöttünk.
Az időmérő edzés után úgy tűnt, kezd oldódni ez a fura érzés bennünk, az elért jó eredmények után Liz vidáman ugrott a nyakamba, de ezután újra eltűnt a közelemből. Estére már kénytelen voltam magamnak is bevallani, hogy hiányzik. Az elmúlt években Markkal egyre rosszabb lett a viszonyom, a többi pilótával pedig inkább formális volt a kapcsolatom. Néhányukkal szívesen buliztam együtt, de a tény, hogy vetélytársak vagyunk, mindig ott motoszkált a fejemben. Kimi volt az egyetlen, akivel tényleg baráti viszonyt alakíthattam ki, kezdetben egyfajta mentorként tekintettem rá, és a ralis évei alatt is folyamatosan kapcsolatban maradtunk. Amióta visszatért közénk, újra több időt töltünk egymás társaságában, de ő még barátként is elég zárkózott személyiség. Jókat bulizunk együtt, elemezgetjük a futamokat, kitárgyaljuk a világ dolgait, de tőle távol áll minden érzelgősség.
Persze én sem azt várom el egy barátomtól, hogy egymás vállára borulva zokogjunk, de azért szükségem van arra, hogy néha komolyabb, lelki dolgokról is beszélgethessek valakivel. Itt van nekem a legjobb barátom, Heikki, de ő is inkább csak meghallgat, honfitársához hasonlóan ő is elég hallgatag típus. Liz felbukkanása azonban egy újfajta barátságot hozott el nekem, egyszerre kapok tőle támogatást, és közben ő is elfogadja a segítségem. Vele tudok igazán a versenyek alatti érzéseimről beszélni, a jelenlétében teljesen feloldódok, és valahogy ösztönösen tudja, mikor mire van szükségem.

Most viszont napok óta nem voltunk kettesben, és amikor összefutottunk, akkor is csak pár szót váltottunk. Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonom után, és küldtem el neki az sms-t.
"Nem tudom, mi van velem, de most egész nyugodt vagyok. Lehet, hogy Vanda benyugtatózott? L."
Bár örültem neki, hogy most nem stresszel annyira a futam miatt, de a szívem mélyén jobban esett volna egy olyan válasz, ami azt sugallja, beszélgetni szeretne. Azért egy próbát tettem, ha nem is hívtam át konkrétan, igyekeztem jelezni, hogy nem bánnám, ha a múltkorihoz hasonlóan most is átjönne hozzám. Liz azonban nem kért a társaságomból, még néhány üzenetet váltottunk, de ezek inkább csak átlagos, haverok közötti poénkodások voltak.
"Na jó, most már tényleg aludnom kell, különben holnap nem tudom majd nyitva tartani a szemem, és véletlenül kiütlek a rajtnál. L." - rázott le végül, de legalább annak örülhettem, hogy ha csak írásban is, de újra normálisan kommunikáltunk.

A futam előtt már nem volt lehetőségünk kettesben maradni, egy gyors öleléssel kívántunk egymásnak szerencsét, és onnantól kezdve már végig a saját versenyünkre koncentráltunk. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert amikor a mérnököm elárulta, hogy Liz feljött a harmadik helyre, ráadásul pont úgy, hogy az általa legkevésbé kedvelt személyt előzte meg, szinte jobban örültem, mint a saját győzelmemnek. Jó érzés volt, hogy nem kellett sokat várnia az első dobogós eredményre, így talán a következő futamokon még magabiztosabb lesz, és nem fogják elkedvetleníteni a rosszindulatú beszólások.

Mire behajtott a parc fermé-be, én már rég kiszálltam a kocsimból, és alig vártam, hogy alaposan megölelgessem. Nevetve tűrte, hogy szinte kirángattam őt a járgányából, és most végre ő is feloldódva, az eddig megszokott stílusban örült velem együtt. Persze ezután el kellett tűrnünk Nico beszólásait, aki infantilisnek nevezett minket, de ettől egy cseppet sem csökkent a jókedvem. A himnuszok után jó alaposan meglocsoltam a csapattársamat, ő pedig, miután kinyújtotta rám a nyelvét, jó nagyokat kortyolt a behűtött pezsgőből, nem foglalkozva azzal, hogy emiatt néhányan biztosan kritizálják majd őt, a csapatot és a futam szervezőit. Miután végre túlestünk a kötelező interjúkon, már indulhattunk is a csapat boxába, ahol persze a srácok már jó ideje ünnepelték a szinte tökéletes eredményt. Számolatlanul döntötték belénk az újabb pohár pezsgőket, újonc csapattársam öröme pedig bennem is felidézte az első sikereknél érzett lelkesedést.

Végül ő volt az, aki emlékeztetett arra, hogy mára még elígérkeztünk a hivatalos pilóta buliba is, így hamar el is indultunk az öltözőink felé. A fejem kóválygott a boldogságtól - és persze a rengeteg piától -, nem is emlékeztem, mikor éreztem magam utoljára ennyire könnyednek, ennyire felszabadultnak. Semmi kedvem nem volt társaságba menni, azzal akartam kettesben ünnepelni, aki ugyanazt a boldogságot érezte jelenleg, mint én. Azt hiszem, az agyamban valamiféle áramszünet következett be, mert a következő pillanatban a maradék józanságom már csak külső megfigyelőként nézte végig, ahogy váratlanul magamhoz húztam Lizt, majd az értetlenkedő pillantását figyelmen kívül hagyva, gondolkodás nélkül megcsókoltam.

Nem érdekelt, hogy mindketten ragadtunk a pezsgőtől, csak élveztem, hogy a törékeny teste egészen hozzám simult, az ajkai finomak és lágyak voltak, a csókommal pedig egy szenvedélyes kis nyögést is kihoztam belőle. Az áramszünet a fejemben azonban véget ért, mintha egy pillanat alatt kijózanodtam volna. Most már nem két fiatal, szabad embernek láttam magunkat, hanem itt voltam én, a felnőtt férfi és Liz, a tapasztalatlan kislány, a csapattársam, akinek a barátságát kockáztattam az átmeneti hülyeségemmel.
A tettem következményeitől megrémülve húzódtam hátra, Liz pedig kissé kábultan, csodálkozva nézett rám.
- Ne haragudj, fogalmam sincs, mi ütött belém. A pia teljesen meghülyített, különben soha nem tettem volna ilyet - hadartam gyorsan, mielőtt megszólalhatott volna, és sietős léptekkel magára is hagytam.
Ha maradt volna elég energiám, biztos az öltözőm falába vertem volna a fejem, de így csak leültem a földbe, és a saját hülyeségemen merengve elaludtam. Heikki volt az, aki rám talált, és visszafuvarozott a hotelba, ahol aztán az éjszaka maradék részét igencsak nyugtalanul töltöttem.

***
/Liz/

Először a csókkal sokkolt le teljesen, aztán azzal, hogy egy gyorsan odavetett mondat után faképnél hagyott. Nem tudom, hogy másodpercek vagy hosszú percek teltek el, mire sikerült magamhoz térnem, de a csók közben érzett öröm teljesen eltűnt belőlem, és a helyét átvette a bosszúság. "Különben soha nem tettem volna ilyet..." Szóval én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy józanul megcsókoljon. Elegem van abból, hogy hiába élem évek óta a felnőttek életét, hiába vagyok már néhány hét híján nagykorú, még Seb is folyton azzal jön, hogy én csak egy kislány vagyok. Dühösen rángattam le magamról az overált, a telefonom azonban csörögni kezdett. Egy pillanatig reménykedtem benne, hogy a csapattársam hív, hogy megbeszéljük a történteket, a kijelzőre pillantva azonban rögtön kiderült, hogy csak Nico keres.
- Merre vagy már? Elhiszem, hogy a csapat is meg akart ünnepelni, de minket sem kéne hanyagolnod - kiabált a telefonba a másik német barátom. Végül kiderült, hogy még ők sem indultak el a korábban kiválasztott szórakozóhelyre, így lovagiasan megvártak, és együtt tértünk vissza a nyüzsgő Kuala Lumpurba.


Minden maradék energiámmal arra összpontosítottam, hogy ne látszódjon meg rajtam a zavartság és a rossz kedv, amit Seb okozott, végül sikerült egészen feloldódnom a társaságban. Nico korábban megismert haverja, Phil egy pillanatra sem tágított mellőlem, én pedig élveztem, hogy minden figyelme rám irányult, minden szavából és mozdulatából sugárzott, hogy ő nem csak egy kislányt lát bennem. Némi hezitálás után pedig megadtam magam, hagytam, hogy az éjszaka hátralevő részében ő vegye át az irányítást.

***

Ébredéskor borzalmasan fájt a fejem - kevesebb mint egy hét alatt már másodszor. Azt hiszem, itt az ideje, hogy tényleg hallgassak Vandára, és jobban ügyeljek a mértékletességre. Kissé aggódva pillantottam a mellettem alvó srácra, de szerencsére nem ébresztette fel a mozgolódásom, így maradt még egy kis időm, hogy átgondoljam a történteket. A buliban végül remekül éreztem magam Phillel, kedves volt, vicces és csábító egyszerre, és miután megcsókolt, esze ágában sem volt otthagyni engem. Mikor elfáradtam, hazahozott a szállodába, ahol egy újabb csókcsata hevében szeretett volna továbblépni, de azonnal elfogadta azt, hogy én ezt nem szeretném. Az ellen végül nem volt kifogásom, hogy velem aludjon, még jól is esett a közelsége. Teljesen kijózanodva azonban már kissé zavart a jelenléte, hirtelen nem tudtam, mihez is kezdhetnék vele.

A gondolataimat végül hangos kopogás zavarta meg, én pedig a köntösömet magamra rángatva siettem ajtót nyitni, közben pedig reménykedtem abban, hogy a váratlan látogató nem akar majd bejönni.
- Szia - köszönt a küszöbön álló Seb elég kómás fejjel, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak. - Tudom, hogy állati hülyén viselkedtem tegnap, nem lett volna szabad csak így letámadnom téged, de... - itt azonban elhallgatott, ugyanis Phil ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy felébredjen, és nagyokat nyújtózva elősétáljon a hálóból.
- Jó reggelt, már reggelit is hozattál, Lizzie? - kérdezte ásítozva, amikor pedig észrevette, hogy ki áll az ajtóban, elröhögte magát. - Bocs, haver, abban reménykedtem, hogy a szobapincér az!

Seb arckifejezése azonnal megváltozott, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Én persze fülig vörösödve ácsorogtam, és zavartan gyűrögettem a köntösöm ujját.
- Bocs, nem akartam zavarni. Csak arra voltam kíváncsi, hogy jól vagy-e, és barátok vagyunk-e még - mondta halkan, és bár hozzám beszélt, a szemét egy pillanatra sem vette le a nappaliban továbbra is nyújtógyakorlatokat végző Philről, aztán gyorsan el is köszönt tőlem.

Most azonban nem hagytam, hogy tényleg lelépjen, gyorsan utánasiettem.
- Seb, várj... - kezdtem bele, de közben fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ő pedig türelmetlenül várta, hogy folytassam. - Persze, hogy barátok vagyunk, felejtsük el ezt az egészet! - nyögtem ki végül, ő pedig végre mosolyogva bólintott, majd egy gyors intés után tényleg távozott.
A szobába visszatérve nagyot sóhajtva dőltem neki az ajtónak. Mit mondhattam volna neki? Elég hülyén jött volna ki, ha elkezdek magyarázkodni, hogy nem történt köztem és Phil között semmi komolyabb dolog. A tegnapi csókot sem tárgyalhattuk ki a hotel folyosóján, így végül arra jutottam, hogy még a lehető legértelmesebben zártam le a beszélgetést. Sok időm nem maradt a töprengésre, mert Phil továbbra is egy szál boxerben állt előttem.
- Most már tényleg ehetnénk valamit, mert éhen fogok halni - panaszkodta, de közben még közelebb húzódott hozzám. - Azért előételnek ezzel is beérem - a következő pillanatban pedig az ajkai már a számhoz tapadtak, én pedig megadóan hagytam, hogy megcsókoljon.
Szóval úgy tűnik, hogy kevesebb mint 24 óra alatt megcsókolt a csapattársam, most pedig van egy pasim, akit tulajdonképpen alig ismerek... Remek, azt hiszem, pont jókor jön a kínai futam előtti háromhetes szünet.