Rád vártam...

10. fejezet

Melbourne egyszerűen varázslatos! A pályafutásom során még egyszer sem jutottam el Ausztráliába, így ha csak rövid időre is, de egy kicsit elfeledkeztem a verseny miatti izgatottságról, élveztem az otthoni hideg március után a tomboló nyarat, a rövidnadrágban mászkáló emberek látványát, a különleges környezetet és persze az óceán szépségét. Az időeltolódás mondjuk teljesen kikészített, hiszen kedden délelőtt 10-kor indultunk Budapestről, és az otthoni idő szerint este 11 körül érkeztünk meg, Melbourne-ben ekkor azonban már szerda reggel 7 volt. Szerencsére hallgattam a fiúkra, és legalább néhány órát aludtam az érkezésünk előtt, de még így is eléggé összezavarodva éreztem magam, amikor a repülőtérről a szállodához taxiztunk. Szerencsére Chris és a csapat többi vezetője nem ragaszkodott hozzá, hogy az érkezésünk után azonnal munkában álljunk, így pihenhettem egy keveset.
A menedzserem intézte a szobafoglalásomat, és maximálisan meg voltam elégedve, egy kisebb lakosztályt kaptam, amiben két hálófülke is volt, amit így megoszthattam Vandával. Sajnos neki azonnal indulnia kellett a paddockba, de az évek során már hozzá szokott az időeltolódás okozta nehézségekhez, így jókedvűen búcsúzott el tőlem.

A pályára végül Sebastiannal együtt mentem ki - Kimi még nálunk is lustább volt, a Lotusosok csak ebéd után számíthattak rá, így mire megérkezett, mi már túl voltunk egy megbeszélésen, sőt Katie már a hivatalos programunkról is tájékoztatott minket. Hamar be kellett látnom, hogy Melbourne látnivalóiból nem sok jut majd nekem, szinte minden pillanatunk be volt táblázva. Délután egy jótékonysági röplabda meccsre látogattunk el, este az Ausztrál Nagydíj szervezői vártak minket egy kisebb fogadáson, ahol nekem minden jó modoromra szükségem volt, hogy ne ásítozzam végig. Az ágyamba végül már félálomban botorkáltam el, de legalább végre igazán kialudtam magam, így ébredéskor a szervezetem már nem tiltakozott az időeltolódás miatt. Megkezdődött a hivatalos program a pályabejárással, a kötelező sajtótájékoztatóval - azt hiszem, Katie-nek tényleg varázsereje van, nem tudom, hogyan, de elintézte, hogy a riporterek egy kérdést se tegyenek fel a Kimivel való állítólagos kalandomról. Persze egy-két hülye kérdést így is el kellett viselnem, a média továbbra is nehezen fogadja el, hogy képes leszek felvenni a versenyt a srácokkal, az egyik újságíró egyenesen törékeny kislánynak nevezett, és nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne küldjem el emiatt a fenébe.

A sok elfoglaltság miatt azonban még Sebbel is alig tudtunk beszélni, nemhogy más csapatok pilótáival, leginkább csak egy köszönés erejéig futottunk össze a boxutcában, meg néhányukkal a hotelben is láttuk egymást, de mivel oda mindenki csak aludni tért vissza, ott sem nagyon kommunikáltunk. Ilyen rohanás után következett el a pénteki nap, én pedig utólag beláttam, hogy a sűrű programnak is megvoltak az előnyei: az aggódásra sem maradt időm. A délelőtti szabadedzésre viszont már régi ismerősként üdvözöltem a pánik tüneteit, de be kellett látnom, hogy már ehhez is kezdtem hozzászokni, egész jól tudtam leplezni az idegességemet.

Mivel életemben először vezettem a pályán - na jó, szimulátorban rengetegszer végigmentem rajta, de az mégsem ugyanaz -, nem vártam sokat magamtól a délelőtti szabadedzésen, így tökéletesen elégedett voltam azzal, hogy a 9. helyen végeztem. Míg ebéd gyanánt gyorsan bekaptunk pár falatot, Sebastian még néhány tanácsot is adott, hogy hol tudnék javítani a hibáimon, így a nap végére még előrébb is kerültem. A szívem mélyén zavart, hogy a társam az élen állt ugyanazzal az autóval, amivel én a hetedik helyet szereztem csak meg, de igyekeztem az eszemre - és a csapat többi tagjára - hallgatni, hiszen nem várhattam, hogy újoncként, egy vadidegen pályán azonnal látványos sikereket fogok elérni.

A nap végére kezdtem megérteni, hogy egy korábbi beszélgetésünkkor miért mondta azt Sebastian, hogy ha elég ideje lenne, bejárná a világot. Hiába voltam már két napja ebben a mesés országban, gyakorlatilag semmit sem láttam belőle, és a versenyhétvége igazán mozgalmas része még csak most kezdődik. Fárasztó volt egész nap hol az újságírók kérdéseire válaszolni, hol a mérnökökkel az adatokat egyeztetni. Persze az alacsonyabb kategóriákban sem a nyaralásról szólt egy-egy versenyhétvége, de az elmúlt években sokkal több szabadidőhöz szoktam, és most szomorúan vettem tudomásul, hogy az életem ebben is megváltozik. Ezért is lepődtem meg, amikor már viszonylag későn, valamikor este 10 körül kopogtattak a szobám ajtaján.

- Jöttem, hogy elraboljalak! - mondta halál komoly fejjel Seb, de az arcomat látva elnevette magát. - Nyugi, csak Mark szervezett az óceánpartra egy nem hivatalos, de annál nyugisabb szezonnyitó összejövetelt.

Körülbelül tíz kérdést akartam neki egyszerre feltenni, ő azonban benyomakodott a szobámba, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Öt perced van, hogy magadra kapj... kapjatok valamit - folytatta, amikor meglátta a kanapén pizsamában heverő Vandát. - De sietnünk kell, nem lenne jó, ha Chris vagy valamelyik fejes kiszúrná, hogy a folyosón mászkálunk! - vigyorgott úgy, mint egy tini, aki a tilosban jár.

Miután beavattuk Vandát is, először tiltakozott, nem akarta megzavarni a "pilótabulit", de Seb meggyőzte, hogy a női társaság ellen egyik srác sem tiltakozott még, így végül hármasban indultunk el a partra. A pilóták nagy része már ott várt minket, néhányan hozták a feleségüket, barátnőjüket is, így végre nem lógtunk ki annyira a sorból. Sebastian igazat mondott, amikor "nyugis" programot ígért, csupán egy kis tábortűz, némi kaja és pia várt minket, az utóbbit is inkább csak azok fogyasztották, akiknek másnap nem kellett versenyautóba ülniük - meg persze Kimi. Nagy bánatomra ott volt Alonso is, így aztán fél szemmel mindig azt lestem, ő merre van, hogy biztosan el tudjam kerülni. Nem félek tőle, de nem akartam, hogy az első igazi erőpróba előtt felzaklasson pár beszólással. Mivel leginkább rá koncentráltam, észre sem vettem, hogy véletlenül pont az este szervezője mellé keveredtem.

- Szia! Örülök, hogy végre téged is megismerhetlek! - szólított meg Mark, én pedig kissé zavarba jöttem, mert nem tudtam, hogy viszonyul hozzám, hiszen végülis az ő helyére kerültem be. - Nagyon jól mentél a teszteken és az edzéseken is! - dicsért meg, így végül én is megnyugodtam, hogy ő nem lesz velem undok.
Egész jót beszélgettünk, sokkal lazább volt, mint amilyennek hittem, így csak akkor bizonytalanodtam el újra, amikor Sebastian került szóba, ő azonban kinevetett, amiért azt hittem, nem kedveli őt.

- Nem tagadom, hogy frusztráló volt a fölénye. De nem érdemtelenül van ott, ahol. Persze hihetetlenül tehetséges, de ez nem lenne elég ahhoz, amit már elért, én pedig igazán közelről láthattam, hogy mennyit dolgozik, és mennyire kitartó. Még a nézeteltéréseink ellenére is az egyik legnormálisabb, legrendesebb srácnak tartom ebből a bagázsból, úgyhogy szerencséd van, hogy vele dolgozhatsz.

- Tudom... - válaszoltam, de nem folytathattam, mert mintha csak meghallotta volna, hogy róla beszélünk, rögtön fel is bukkant mellettünk.

- Oké, tudom, pizsiosztás, ideje indulni - fordultam a csapattársamhoz lemondóan, ő azonban kiröhögött.

- Na jó, lassan tényleg nem árt majd aludni mennünk, de nem ezért jöttem. Csak szerettem volna valamit mutatni, ha Mark nem haragszik meg, amiért elrabollak - Az ausztrál csak mosolyogva megrázta a fejét, és már kettesben is hagyott minket.

Sebastian azonban nem szólt semmit, csak elindult egy csendesebb partszakasz felé - a többiek már elég zajosak voltak. Végül csak egy padig sétáltunk, én pedig értetlenül néztem körbe, mert bár az óceán itt is nagyon szép volt, de nem láttam semmi különöset.

- Nem igazán értem, mit kéne látnom - mosolyogtam zavartan, és türelmetlenül vártam, hogy kiderüljön, Seb miért hívott ide.

- Holnap már igazi őrültek háza lesz a boxutcában, így nem tudnánk kettesben maradni, hogy odaadjam, én pedig megígértem, hogy megőrzöm a titkot - mondta sejtelmesen, majd a kezembe nyomott egy kis dobozt. - Ha már az igazit nem viheted magaddal a kocsiba, remélem ez majd szerencsét hoz.

A dobozt kinyitva egy vékony ezüst láncot láttam meg, amin egy kis nyuszi lógott. A meglepetéstől meg sem tudtam szólalni, az örömömet végül azzal fejeztem ki, hogy Seb nyakába ugrottam, amire persze ő újra egy röhögéssel reagált. Így talált ránk Vanda, aki egy kicsit csodálkozva nézett minket, miközben én zavartan távolabb húzódtam Sebtől.

- Nézd, mit kaptam kabalának! - mutattam büszkén az ajándékom, a nyuszim hasonmását látva pedig Vanda is elmosolyodott.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de ideje lenne visszamenni aludni, holnap hosszú napotok lesz, és már a többiek is indulni készülnek - mondta a barátnőm, mi pedig rögtön igazat adtunk neki.

Mielőtt azonban elbúcsúztunk volna a szobánk előtt, még gyorsan Sebhez fordultam.
- Segítesz bekapcsolni a láncot? Talán extra szerencsét hoz, ha a bajnok akasztja a nyakamba - mondtam, és már úgy is fordultam, hogy könnyen hozzáférjen a kis kapocshoz. Mikor végzett egy gyors puszival köszöntünk el egymástól, így jókedvűen indultam az ágyam felé, Vanda azonban az utamba állt.

- Nagyon aranyosak vagytok együtt Sebbel - kezdett bele, de nem hagyta, hogy a szavába vágjak, rögtön folytatta. - De ne felejtsd el a mondást a házinyúlról...
- Ne hülyéskedj már, csak barátok vagyunk! Pont ma mondtam neked, hogy olyan, mintha a bátyám lenne! - tiltakoztam, Vandán azonban látszott, hogy nem akar velem vitatkozni.
- Csak azért szóltam, hogy vigyázz, hogy nehogy ez később bonyodalmakat okozzon. Most a versenyekre kell koncentrálnod!

Ebben végül egyetértettünk, és abban is, hogy ha kialvatlanul jelenek meg a délelőtti edzésen, akkor alapos fejmosás vár rám a csapatvezetéstől, ezért egy gyors zuhany után már be is bújtam az ágyba - a most már két fősre gyarapodott "nyuszicsapatommal" együtt.