Rád vártam...

11. fejezet

Az utolsó, délelőtti edzésre igyekezve akaratlanul is újra és újra eszembe jutott a barcelonai kicsúszásom. Szabályosan rettegtem attól, hogy most is megismétlem majd a produkciót, és ez a félelem sajnos a teljesítményemre is hatással volt. Laikus szemmel nézve persze nem lehetett hibát találni a munkámban, semmilyen látványos bakit nem követtem el, de a csapat tudta, és én is, hogy túlságosan óvatos voltam, nem hoztam ki a kocsiból a 100 %-ot. 

Szerencsére a főnökeim nem nehezteltek emiatt, inkább megnyugtatni és lelkesíteni próbáltak, hogy az időmérőre már sikerüljön összeszednem magam. Végül a versenymérnököm higgadtsága érte el nálam a kívánt hatást, nem pátyolgatott, nem próbált feltüzelni, egyszerűen nyugodtan és határozottan beszélte át velem a stratégiát, és a nyugodtsága legalább részben rám is átragadt.

A terv nagyon egyszerű volt, a Q1-ben és a Q2-ben csupán annyi volt a dolgom, hogy stabil teljesítményt nyújtva továbbjussak, senki nem várta tőlem, hogy már itt megmutassak mindent, amit tudok, nyugodtan tartalékolhattam az energiáimat a Q3-ra. A kocsi remekül működött, semmi panaszom nem lehetett rá, így nem volt kérdés, hogy bármi történhet, az első 10-be be fogok kerülni. Az utolsó etap előtti percekben azonban már a mi boxunkban is felpezsdült az élet. Azt hiszem, még soha életemben nem izgultam annyira, mint az utolsó néhány másodpercben, mielőtt végre elindultam, hogy teljesítsem az első, tétre menő köröket. Az első próbálkozás azonban még csak tapogatózás volt, az új gumikat még fel sem tettük, de olyan szempontból sokat segített, hogy a feszültség egy részét levezethettem közben. A taktikánk az volt, hogy a többieknél valamivel korábban teljesítem az igazi gyorskört, így kerülve el az esetleges nagyobb forgalmat, így aztán amint megkaptam az új gumikat, indultam is vissza a pályára. Chris már csak a felvezető kör elején beszélt hozzám, utána hagyta, hogy teljesen az autóra és az előttem álló kihívásra koncentráljak.

Szerencsére a koncentrációmmal nem volt probléma, a gyors kör alatt sikerült elnyomnom magamban az idegességet, nem gondoltam a múltkori kicsúszásra, és arra sem, hogy ha nem teljesítek jól, milyen kritikákat kell hallgatnom. Egyszerűen csak hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak, hiszen a szabadedzéseken már volt alkalmam kiismerni a pályát, reflexből tudtam, mikor mire kell figyelnem rajta. Ebből a felfokozott állapotból csak a levezető kör végére sikerült kiszakadnom, az izgalmak azonban még nem értek véget, a boxban ácsorogva vártam, hogy leteljenek az utolsó percek, és kiderüljön, mire volt elég a teljesítményem. A végeredmény végülis felemásan hatott rám, nem hoztam szégyent a csapatra, és nagyon örültem Sebastian sikerének, de továbbra is nehezen szoktam meg, hogy az elmúlt évekkel ellentétben nem látom a nevem az elsők között. Az első sorból ugyanis Sebastian mellett Lewis indulhatott, őket követte Nico és Alonso. Így én csak a harmadik sorból várhattam a rajtot, ráadásul alig öt századmásodperccel Kimi is befurakodott elém. Csupán az vigasztalt, hogy az élmezőny igazán szoros volt, Sebastian is alig két tizeddel előzött meg, Alonso pedig kevesebb, mint egy tizedmásodperccel volt gyorsabb nálam.


A boxban persze azonnal megkezdődött az ünneplés, Sebastiannak ugyan interjúra kellett sietnie, de a szerelők velem is beérték, ráadásul Vanda is odafurakodott hozzám, hogy alaposan megölelgessen.
- Az a szemét megelőzött! - morogtam a barátnőmnek, ő pedig azonnal tudta, hogy a spanyol ferrarisra célzok.
- Ne foglalkozz vele, majd a futamon megelőzöd! - próbált lelkesíteni, és a jókedve rám is átragadt.

Végül Sebastiant is visszakapta a csapat, így volt alkalmam gratulálni neki, mielőtt különvonultunk volna a versenymérnökeinkkel a másnapi stratégiáról beszélni. Utána várt még rám egy alapos átgyúrás a csapat masszőrénél, egy, az én ízlésemnek túlságosan egészséges vacsora, és már indultunk is vissza a hotelbe. Szívesen töltöttem volna barátnős beszélgetéssel az estét, Vanda azonban ismét előszedte a szigorúbb énjét, és korán ágyba parancsolt - bár ennek az is lehetett az oka, hogy az egész napos munka után ő is elég fáradt volt.

Próbáltam szófogadó lenni, és én is éreztem, hogy fáradt vagyok, de egyszerűen hiába forgolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni. A tévét nem akartam bekapcsolni, mert nem szerettem volna felébreszteni Vandát, így unalmamban a telefonomat kezdtem nyomkodni. A futam miatti idegesség azonban lehetetlenné tette, hogy valamelyik buta játék elterelje a figyelmem, ezért egy hirtelen ötlet hatására egy SMS-t kezdtem pötyögni.
Alszol?
Mielőtt elküldtem volna, egy pillanatig hezitáltam, de úgy voltam vele, hogy ha már lefeküdt aludni, biztos lehalkította a telefonját. Miután egy-két percig nem érkezett válasz, már elkönyveltem magamban, hogy a csapattársam már az igazak álmát alussza, de egyszer csak megrezzent a telefonom.
Nem, épp zuhanyoztam. Be vagy tojva a futam miatt, mi? :P

Elsőre nem értettem, honnan találta ki az egyszavas üzenetemből, hogy mi jár a fejemben, de rájöttem, hogy valószínűleg minden pilóta így érez az első nagy versenye előtt, és Seb még nem olyan öreg, hogy ne emlékezne erre az érzésre.
Egy kicsit... Vanda meg már alszik, így nincs kinek nyafognom.
Soha nem szerettem magam gyengének mutatni, de az elmúlt időszakban rájöttem, hogy a csapattársam pont az az ember, aki előtt nem kell megjátszanom magam, és aki valamilyen csoda folytán ráérez arra, mikor mivel lehet megnyugtatni. Az első futamom előtti estén pedig pont nyugalomra lett volna szükségem.
Gyere át.
Nem akarlak zavarni - válaszoltam végül bizonytalanul, mert nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e a meghívást, vagy csak viccel.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én utálok pötyögni. Ha pedig én megyek át zajongani, Vanda holnap hashajtót tesz az ebédembe.

Seb érvelése végül megnevettetett és meg is győzött, így úgy, ahogy voltam, lábujjhegyen kiosontam a folyosóra, és hamarosan már a csapattársam szobájának ajtaja előtt álltam, végül óvatosan kopogtattam. Azt hiszem, tényleg várt engem, mert szinte azonnal kinyitotta az ajtót és beengedett.
- Cuki a pizsid - vigyorgott rám, én pedig rövid ideje tartó barátságunk alatt már sokadszor nyújtottam rá ki a nyelvem.
- Nem mindenki akarja állandóan a Red Bullos cuccokat hordani - Na jó, ez nem volt igaz, a szivecskés pizsamám helyett én is szívesebben viseltem volna most egy ilyen menő pólót, mint amiben Seb feszített. Gondolatban már fel is jegyeztem, hogy ezt mindenképpen meg kell említenem Katie-nek, ő biztosan tud nekem is szerezni.

- Szóval még a nyuszik sem hoztak álmot a szemedre? - kérdezte Seb, én pedig szomorúan megráztam a fejem. - Nyugi, mindenki izgul az első futama előtt. De ne felejtsd el, hogy bármi is lesz holnap, még nem jön el a világvége. Ha jól szerepelsz, későbbi futamokon még ugyanúgy lehet gond, ha pedig holnap lesz valami baj, még bőven lesz lehetőséged javítani. Szóval felesleges rágörcsölni erre az "első futam" dologra.

Bár az aggódásom nem múlt el teljesen, a Sebbel való beszélgetés egy kicsit enyhített rajta, és amíg rá figyeltem, nem az járt az agyamban, hogy mennyi hibát elkövethetek holnap, úgyhogy a kanapéján ücsörögve nem is tűnt olyan félelmetesnek a rám váró feladat.
- Meg fogsz fázni - simított végig hirtelen a karomon, én azonban csak ekkor vettem észre, hogy tiszta libabőr vagyok. Hiába volt nyári időszak, estére azért így is lehűlt az idő. Így aztán áthelyeztük a székhelyünket Seb ágyába, és ott folytattuk a beszélgetést.

Azt hiszem, szíve szerint kinyírt volna, de azért türelmesen mesélte a tapasztalatait a melbourne-i pályával kapcsolatban, engem pedig teljesen megnyugtatott az, ahogy a hangjára figyeltem.
- Hé, te nem is figyelsz, már félig alszol! - Félálomban még érzékeltem, hogy Seb látszólag bosszankodik, de közben nevet rajtam, ezután azonban már sikerült mély álomba zuhannom.