Rád vártam...

7. fejezet

Barcelonában még a jerezinél is enyhébbnek tűnt a tél, minden adott volt ahhoz, hogy kellemes körülmények között folytassuk le a tesztet. Most már végig felváltva vezettünk Sebbel, az első és a harmadik nap az övé, a második és az utolsó pedig az enyém lett. A múltkorihoz hasonlóan nem sok szabadidőnk maradt, ha épp nem vezettünk, akkor vagy egy interjún ültünk, vagy megbeszéléseken vettünk részt, a napok végén pedig örültünk, ha az ágyunkig el tudtunk vánszorogni. Panaszra mégsem lehetett okunk, az autó még jobban működött, Sebastian rögtön az élre is került az eredménylistán.

Csütörtökön, Seb második tesztnapján sor került a pilóták hivatalos fotózására, az itt készült portrékat fogják majd egész évben felhasználni a hivatalos anyagokban, például az aktuális rajtsorrend ábrázolásánál, így igyekeztem a lehető legnormálisabban kinézni, amiben nagy segítségemre volt Vanda, aki most már szinte állandóan mellettem volt, és szerencsére a csapatvezetés is áldását adta arra, hogy egyfajta személyes segítőm legyen a teszteken és a versenyeken. A fotózás utáni estén végre a legutóbb elmaradt, beszélgetős "pizsamapartinkat" is megtartottuk, így az utolsó tesztnapnak tökéletes mentális állapotban vághattam neki.

A reggeli egyeztetés folyamán minden arra utalt, hogy tökéletes napunk lesz, hiszen az időjárás a lehető legkedvezőbb volt, az autót a három nap során sikerült szinte teljesen tökéletesre hangolnunk. Tűkön ülve vártam, hogy végre újra vezethessek, és bár nem mondtam ki hangosan, a célom az első helyezés megszerzése volt. Sebastian már bizonyította, hogy a miénk a legjobb autó, így az jogos elvárás volt, hogy a többieket én is előzzem meg. Én azonban ennél többre vágytam, ki akartam törni a közvélemény által rám ruházott másodpilótai szerepből. A délelőtt folyamán azonban türelmesnek kellett lennem, a versenykörülményeket teszteltük, a gyors körökről így le kellett mondanom. Az ebédnél türelmetlenül tömtem magamba a könnyű salátát, és a délutáni edzés megkezdése előtt már negyed órával a kocsim körül toporogtam.

A bajt végül pont a türelmetlenségem okozta. Úgy hajtottam, mintha az életemért küzdöttem volna, de egyszerűen nem találtam a fogást Sebastianon. Hiába elemeztem ki, hogy a pálya mely szakaszain volt gyorsabb nálam, egyszerűen nem tudtam átültetni az elméletet a gyakorlatba. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Chris a rádión keresztül üzente, hogy Alonso ment egy gyorsabb kört az enyémnél.

A düh teljesen eluralkodott rajtam, és nem hallgatva az utasításra, még egy gyors körnek nekivágtam. Csupán két kanyarig jutottam, és bebizonyosodott, hogy dühből nem lehet jót autózni, egyenesen a gumifalban kötöttem ki. Tulajdonképpen már a kanyar elején éreztem, hogy nem fog összejönni, így végülis lélekben volt időm felkészülni a becsapódásra. Végül nem volt olyan súlyos, mint amilyenre számítottam, a kavicságy egészen lelassított, Chris hangja mégis aggodalmaskodva csengett a rádión keresztül.
- Minden OK, jól vagyok. Sajnálom, az én hibám volt - nyögtem ki végül pár másodperc után, addigra már a pályamunkások is odaértek, és segítettek kikászálódni a kocsiból.

Minden erőmre szükségem volt, hogy higgadtan vonuljak vissza a boxba, ahol még a csapattal is váltanom kellett pár szót. Borzasztóan szégyelltem magam, amiért a hülyeségem miatt kevesebb időt tölthettünk a pályán, mint mások - hiszen esély sem volt rá, hogy rendbe hozzák a kocsit -, a szerelőim és a mérnökök mégis kedvesek voltak, és vigasztalni próbáltak. Egy rövid időre Chrisszel is tudtam négyszemközt beszélgetni, ő sem bántott a hibám miatt, csak annyit mondott, hogy inkább a teszten történjen ilyen, mint éles helyzetben, így legalább az ilyen eseteket is megtanulom kezelni.

A legtöbb vigasztalást lehajtott fejjel hallgattam, csak arra vártam, hogy végre visszatérhessek a hotelbe, és kidühönghessem magam a saját hibám miatt. Végül amikor teljesült a kívánságom, már nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, feszültséglevezetésként a földhöz vagdostam a szobámban levő párnákat, de mivel ez sem segített, tehetetlenségemben sírni kezdtem. Mikor kopogtak az ajtón, biztos voltam benne, hogy Vanda érkezett vigasztalni, de rövid időn belül másodszor is tévedtem. Seb aggódva nézett rám, és azonnal magához ölelt.
- Semmi baj, mindenkivel előfordul néha, ezért nem kell szomorkodni! - mondta kedvesen, de én azonnal kibontakoztam a karjaiból.
- Nem szomorkodom! Dühös vagyok, nem pedig egy sírós kislány, akit pátyolgatni kell! - válaszoltam mérgesen, de mivel továbbra is kedvesen nézett rám, végül letettem arról. hogy rajta vezessem le a feszültséget.
- Csak azért jöttem, hogy szóljak, mikor indulunk Fernando bulijába... - kezdett bele, én azonban újra felcsattantam.
- Semmi kedvem ahhoz a bunkó majomhoz! - dühöngtem tovább, ami láthatóan jól szórakoztatta a csapattársam.
- Ne csináld már, jó buli lesz, nem kell vele beszélgetned. És gondolj bele, ha nem jössz el, akkor a hátad mögött cikizhet a kicsúszás miatt, így legalább megvédheted magad! - érvelt továbbra is a buli mellett, és végül sikerült meggyőznie.
- Utálom, amikor igazad van...

Bármennyire is rühellem a spanyolt az eddigiek alapján, azt el kell ismernem, hogy a bulihelyszínek kiválasztásához nagyon ért. Egy nagyon menő klubba invitált minket, ahol péntek este lévén rengetegen buliztak, mi azonban rögtön elfoglalhattunk egy vip termet, ahonnan csak akkor mentünk ki, ha táncolni akartunk. A buli egész jól indult, és csak kicsit bosszankodtam amiatt, hogy a többiekkel ellentétben én nem fogyaszthatok alkoholt - Alonso ugyanis rögtön jelezte a felszolgálóknak, hogy kiskorú vagyok -, ha csak kis időre is, de el tudtam felejteni a bakimat, míg néhány pilótatársammal táncoltam, vagy beszélgettem. Hamarosan azonban már nehéz volt alkalmazkodni a bepiált társasághoz, nem nagyon maradt senki, aki foglalkozott volna velem, így úgy döntöttem, visszamegyek egy kicsit a nekünk lefoglalt terembe. Ott azonban rögtön meghallhattam, hogy Fernando a bénázásomról sztorizik a meghívott barátainak, így azonnal vissza is fordultam.

Tehetetlenségemben végül a disco szélére sodródtam, és a falnak dőlve figyeltem a szórakozó tömeget, miközben tovább emésztettem magam a kicsúszásom miatt. Reménykedve kezdtem keresni a tömegben Sebet, bízva abban hogy majd ő újra felvidít, azonban erről hamar le kellett mondanom - épp valami helyi cicababával táncolt, majd a nyomulós csaj azt is elérte, hogy smároljanak. Olyan dühös lettem, hogy először észre sem vettem, hogy valaki közvetlenül mellettem megállt.
- Na mi az, nem tetszik a buli? - kérdezte Kimi.
- Nem mindenki tudja úgy kiélvezni, mint egyesek - biccentettem a csapattársam felé, mire Kimi követte a pillantásom, aztán kérdőn nézett rám, úgy tűnt, nagyon gondolkodik valamin.
- Nézd el neki, az elmúlt évtizedben soha nem volt egyedül, itt az ideje, hogy egy kicsit kitombolja magát, mielőtt újra nyálas szerelmes lesz - mondta végül, de ezzel sem tudott igazán megvigasztalni.

Igazából teljesen hülyén éreztem magam, Sebastian ünneplése teljesen jogos volt, és nem várhattam el tőle, hogy örökké engem pesztráljon, de az utóbbi időben túlságosan megszoktam, hogy mindig mellettem volt, és most rosszul esett, hogy nélküle kellett feltalálnom magam.
- Na gyere, megtáncoltatlak erre a förtelemre - szólalt meg végül újra Kimi, majd a DJ-re pofákat vágva megpörgetett párszor.
Aranyos volt tőle, hogy próbált felvidítani, de az első szám végén feladtam a próbálkozást, tudtam, hogy én ma már nem fogok önfeledten bulizni.
- Bocsi, de asszem én mára kipurcantam - kiabáltam Kimi fülébe, hogy a zenétől, és a körülöttünk hangoskodó bulizóktól halljon is valamit.
- Hát jó, úgyse bírom már ezt az iszonyatos eurodisco stílust - nevetett rám a finn. - Gyere, kapjuk össze a cuccunkat, és irány a hotel.

A klubból kiérve azonnal leintett egy taxit, ami végül hazajuttatott minket.
- Köszi, hogy elhoztál, sajnálom, hogy elrontottam a bulizásodat - kértem tőle elnézést, mikor a szobám ajtajánál búcsúzkodtunk.
- Semmi gáz, gondolhatod, hogy nekem sem okozott örömet a diszkópatkányok között szenvedni - mosolygott rám, majd egy kissé esetlen ölelés után elköszöntünk egymástól, én pedig végre befejezettnek tekinthettem ezt a rémes napot.

Az előző napi rosszkedv hatása még reggel is érződött rajtam, fáradtan, ásítozva érkeztem a reggeli megbeszélésre, de legalább az elsők között voltam, így maradt egy kis időm ébredezni. Néhány perccel utánam Seb is befutott, hozzá képest azonban teljesen fitt voltam. A másnaposságtól alig látott, nyöszörögve vetődött le a mellettem levő székre, és a következő pillanatban már az asztalra borulva folytatta az alvást. Nem pihenhetett sokáig, mert hirtelen Katie rontott be a terembe, és rögtön elénk helyezte - nem túl finom mozdulattal - az iPadjét.
- Teljesen elment az eszed? Ez mégis mi a fene volt? - kiabálta mérgesen, én pedig egy pillanatig kárörvendően néztem Sebastianra, azonban amikor ránéztem a kijelzőre, az arcomra fagyott a mosoly.
Amennyire elsőre át tudtam futni a cikket, annyit kihámoztam belőle, hogy a kedves újságíró Kimivel boronált össze, azt állítva, hogy szemtanúja volt, miszerint az egész estét önfeledten, egymás karjaiban töltöttük, majd együtt távoztunk a klubból. És ha ez nem lett volna elég, képeket is mellékelt a cikkhez, amik egy külső szemlélőnek tényleg félreérthetőnek tűnhettek. Fotó készült arról, ahogy a finn fülébe kiabálom, hogy haza szeretnék menni, a képen azonban úgy látszik, mintha egy párocska suttogna egymás fülébe. a másikon pedig az szerepelt, ahogy Kimi segített beszállni a taxiba.

Értetlenkedve pillantottam fel, de csak Seb pillantását kaptam el, amire mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy barátságos volt...