Rád vártam...

22. fejezet

/Sebastian/

Hihetetlenül édes volt, ahogy kissé elpirulva, az ajkát beharapva ácsorgott, és zavartan kerülte a pillantásomat.
- Gyere be, egy pillanat, csak felkapok valamit - segítettem végül ki, bár motoszkált bennem a gondolat, hogy inkább megvárom, mi sül ki ebből.
Mikor pár perc múlva visszatértem a fürdőből, láttam rajta, hogy egy kicsit összeszedte magát, de amikor újra rám nézett, ismét elpirult.
- Mi van, elhagytad az összes felsőd? - próbált viccelődni, hogy enyhítse a zavarát, amiért most is csak egy farmert viseltem.
- Nem számítottam már vendégekre - feleltem végül. - Úgy terveztem, hogy kajálok, aztán korán lefekszem. De hogyhogy itt vagy? Azt hittem, Chris neked is pihenést írt elő.
- Beszélni szerettem volna... - látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan vágjon bele, de aztán vett egy nagy levegőt, és rám zúdította, ami nyomasztotta. - Hiányzol... Napok óta kerülsz engem, alig beszélünk, pedig nekem szükségem lenne rád, és nem tudom, mit rontottam el - mondta el végül szomorúan.
- Nem rontottál el semmit - léptem oda hozzá, és a kezeimmel közrefogtam az arcát, így érve el, hogy végre rám nézzen. - Ne csináld, olyan vagy így, mint egy szomorú kis manó.
- Még mindig jobb, mint a Törpilla - nevetgélt kicsit zavartan, az arca még mindig piros volt, de nem húzódott el tőlem.
- Te is hiányoztál nekem... De amikor itt vagy, összekavarodik minden, és... - Nem tudtam, mit mondjak neki, hiszen még én sem voltam biztos abban, mit érzek iránta. Most viszont itt volt néhány centire tőlem, csodálkozva nézett rám a csillogó kék szemeivel, a meglepettségtől az ajkai is elnyíltak kissé, én pedig elveszítettem a maradék józan eszemet is.
A csókom váratlanul érte, és éreztem, ahogy a teste megfeszült, de ahogy átkaroltam, belesimult az ölelésembe, és a csókot is viszonozta. Úgy szorítottam magamhoz, mintha bármelyik pillanatban elveszíthettem volna, és nem emlékeztem rá, hogy valaha is éreztem ilyet, mint ebben a néhány másodperc. Hirtelen azonban újra megfeszült, a következő pillanatban már el is húzódott tőlem, és mérgesen nézett rám.
- Seb, elment az eszed? - szólt rám dühösen. - Nagyon jól tudod, hogy barátom van! És különben is, ez az egész egy őrültség, csapattársak vagyunk!
Meg sem várta a válaszomat, dühösen elviharzott, én pedig tehetetlenül néztem csak utána.

/Liz/

Nehéz volt - na jó, nem is sikerült - lepleznem a zavaromat, és elszakítanom a pillantásomat a testéről. Önkéntelenül is felidéződött bennem az, amikor Malajziában megcsókolt, ahogy akkor magához szorított. Szerencsére mielőtt teljesen hülyének tűntem volna, amiért meg sem szólaltam, ő megtörte a csendet, és legalább néhány percre magamra hagyott, hogy rendezzem a gondolataimat.
Persze a gyorsan felhúzott farmer nem sokat segített, csak még férfiasabb volt tőle, de legalább végre meg tudtam szólalni. Az önkontrollom azonban teljesen elveszett, így egyszer csak azt vettem észre, hogy dől belőlem az, ami bánt. A következő pillanatban pedig már egészen közel álltunk egymáshoz, és be kellett vallanom magamnak, hogy az érintése igazán jól esett. Amikor pedig újra megcsókolt, a pillangók ismét elszabadultak a gyomromban, a szívem annyira dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Néhány pillanat erejéig teljesen megszűnt számomra a külvilág, ezért is volt igazán fájdalmas, amikor hirtelen kitisztult a fejem, nekem pedig szembe kellett néznem a valósággal. Egyszerre haragudtam rá és magamra is, de egyelőre könnyebb volt rá hárítanom a felelősséget. Tudtam, hogy helytelenül cselekedtem, egy másodpercig sem lett volna szabad engednem, hogy megcsókoljon, hiszen ott van Phil...
- Bárcsak ezt érezném akkor is, amikor ő csókol meg... - motyogtam magamnak, amikor már visszaértem a szobámba, majd ismét egy nyugtató zuhanyzás mellett döntöttem, és bár az éjszakát végig tudtam aludni, az álmaim miatt csak még jobban szégyelltem magam reggel.

- Jó reggelt - morogtam a csapatmegbeszélésen, és a lehető legmesszebb ültem Sebastiantól, ő azonban pofátlanul méregetett engem. Chris persze azonnal kiszúrta, hogy valami nincs velem rendben, így az értekezlet végén félre is hívott engem.
- Liz, jól vagy? - kérdezte, miközben úgy vizslatott, mintha röntgen szemei lennének.
- Persze, minden rendben lesz, csak kicsit izgulok - adtam végül kissé kitérő választ.
- Ne aggódj, az autó szuper, te pedig még inkább az vagy. Csak koncentrálj, és nem lehet semmi baj - próbált megnyugtatni a főnököm, én pedig igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, így végre elengedett.
Sajnos nem kerülgethettem tovább Sebastiant, a pilótaparádéra már együtt kellett mennünk, de szerencsére nem maradtunk kettesben, most még Alonso jelenlétének is örültem. Ilyen nagy társaságban nem kellett attól félnem, hogy a csapattársam felhozza az előző nap történteket. Ennek ellenére zavartan ácsorogtam mellette, és bizonytalanul integettem a minket éljenző közönségnek, valaki azonban hirtelen nekem ugrott.
- Hát itt van a kiskorú, akit kerestem - vigyorgott rám Nico. - Azt csiripelte egy Phil nevű kismadár, hogy pont a következő futamon ünnepled a 18. szülinapodat!
- Így van - feleltem zavartan bólintva, mert nekem egyelőre bőven elég volt a mostani futamra koncentrálni, ráadásul Seb azonnal közelebb húzódott hozzánk, és fülelni kezdett.
- Remek, akkor készülj fel egy fergeteges ünneplésre, aminek során senki nem szólhat rád, ha iszol! - folytatta mercedeses versenytársam. - Ne izgulj, Sebbel gondoskodunk arról, hogy felejthetetlen legyen az a nap! - kacsintott, mire a csapattársam helyeslően bólogatott, de a mosolya nem sok jót ígért.

***

A futam végül közepesen sikerült, Seb ezt a győzelmet is behúzta, én pedig ott futottam be, ahonnan indultam: a hatodik helyen. Annak azért örültem, hogy a múltkori égést egy kicsit feledtetni tudtam azzal, hogy ma semmit nem rontottam el, bár nagyon villogni sem tudtam az eredménnyel. Mire az interjúk és a csapat versenyértékeléséről visszaértem a hotelba, már több nem fogadott hívásom is volt Philtől, így kissé aggódva visszahívtam őt. Persze tudtam, hogy csak a lelkiismeret furdalásom miatt félek, hiszen biztosan nem tudhatott a Sebbel történtekről, de azért így is a torkomban dobogott a szívem.
- Szia Kicsim, végre! Nagyon ügyes voltál - lelkendezett kedvesen, de nekem csak még nagyobb lett a bűntudatom. A beszélgetés további részében sem voltam túl bőbeszédű, így ő is kitalálta, hogy valami bajom van.
- Lizzie, valami gáz van? Olyan fura a hangod - faggatott aggódva.
- Dehogy, semmi baj... Csak nagyon fáradt vagyok... és hiányzol - nyögtem ki, miközben legszívesebben felpofoztam volna magam.
- Te is nekem, de holnap már látjuk egymást nálatok! Remélem, most már nem akarsz a vendégszobába száműzni! - nevetett Phil, én pedig igyekeztem vidámnak tettetni magam.
Mikor befejeztük a beszélgetést, fáradtan dőltem hátra, és bármit megadtam volna azért, hogy végre rendeződjenek a gondolatok a fejemben...